A Vittula bezárása: a millenniál generáció búcsúbuliaként A Vittula bezárása nem csupán egy hely megszűnését jelenti, hanem egy korszak végéhez érkezését is. Ez a buli az utolsó lehetőség arra, hogy megünnepeljük mindazt, amiért annyira szerettük ezt a h

Mintha egy falusi csárdában lennénk, de közben itt vagyunk a város közepén

Pár hete még a médiában is felröppent a hír, hogy a hetedik kerület legendás romkocsmája, a Vittula, végleg bezárja kapuit. Pedig ez a lehetőség már hosszú évek óta a levegőben lógott, mégis a hely szívósan kitartott, hála Timnek, a tulajdonosnak, valamint a hűséges törzsgárdának és közösségnek. Az utóbbi időszakban számos ikonikus kocsma eltűnt a város színteréről, és a kétezres évek elejének romkocsmáiból mára csupán a Szimpla Kert és a Vittula maradt a színen. Most azonban úgy tűnik, hogy a Vittula története valóban a végéhez közeledik.

Aki az utóbbi években csak lelesett a pincébe, annak valószínűleg nem okoz meglepetést: a Vittula szinte mindig üresen tátongott, kivéve a születésnap körüli bulik idején, amikor annyian gyűltek össze, hogy a vendégeket szó szerint a falra kellett csavarni, hogy az asztalon tudjanak táncolni. Régen ez nem számított különösnek; ez a romos, büdös hely mindig is ezt kínálta minden csütörtökön, pénteken, és ha az embereknek még maradt egy kis energiájuk, akkor szombaton is. Talán éppen ez adta a hely varázsát: noha a zord külseje első látásra elrettentett mindenkit, volt benne annyi vonzerő, hogy az ember újra és újra visszanézzen, hátha ezúttal valami jóra talál. Sokan így is ragadtunk ott, örökre - eddig.

A magam részéről 2007 vagy 2008 elején tettem meg első látogatásomat ott, egy igazán különleges társaság társaságában. Az asztalnál ülők közül azóta két oknyomozó újságíró, valamint egy országgyűlési képviselő is született, miközben nekem még a pultnál kellett udvariasan köszöntenem, ahol a volt magyartanárnőm állt. Ez már talán az eredeti, művészies vonal utolsó fázisa volt, hiszen a falfreskók még mindig lenyűgöző állapotban díszítették a falakat. Rendszeres látogatója lettem a helynek 2009-2010 környékén, amikor a délutános műszak éjfél előtt kidobott, és itt lehetett jó zenére kortyolgatni, akár bulizni indult az ember, akár csak a pultot akarta támasztani és élvezni a pillanatot.

A mai hetedik kerület képe teljesen más, mint amit valaha elképzelhettünk a budapesti éjszakáról: bár sok kocsma létezett már, a Legjobbkocsma franchise éppen ekkor kezdett igazán felfutni, de az olyan helyek, ahol jó zene szólt, és az árak is barátságosak voltak, igencsak ritkák voltak, mint a mitikus fehér holló. Ekkor még a turisták áradatának előtti időszakban jártunk; az emberek nem néztek undorral a betévedő britekre, sőt, szívesen csevegtek a kedves, kissé tájékozatlan látogatókkal. Akkoriban Budapest még megőrizte vadnyugati varázsát, ahol bármi megtörténhetett, és valóban meg is történt.

Aki abban az időszakban fiatal volt, az a húszas évei elejét úgy élte meg, hogy ha volt is internet otthon, azt csak néhány órára lehetett pörgetni, mert a tartalom még cseppben mérték. Az okostelefonok még gyerekcipőben jártak, a mobilnet meg egyenesen álomnak tűnt, így a találkozók többsége előre le volt fixálva: kik, kivel, hol és mikor. Aztán csak úgy összegyűltünk az éjszakai városban, keresve a bulit és a társaságot. A szelfi mint fogalom még nem létezett, legfeljebb azt figyeltük, hogy ha egy-egy menő srác a csúcsminőségű LED-es kamerájával épp ott van, mint mi, vajon felrakja-e a képet valahova. Mindez persze szorosan összefonódott azzal a kalózkodós zenei korszakkal, amikor a zeneipar határoi szinte eltűntek, és mindenki hozzáférhetett az újdonságokhoz, akár a megjelenés hetében is. Így olyan fellépők érkeztek ide turnézni, akik a hagyományos zenei radarokon szinte észrevétlenek maradtak.

A Vittula ebben a városi forgatagban egy igazi kereszteződésként funkcionált: gyalogosan csupán egy karnyújtásnyira volt a Corvintető, a 74-es troli közvetlenül a Dürer kapuja elé vitt, míg egy villamosút pillanatok alatt eljuttatta az embert az A38-ra vagy a ZP-be. Ebben a hőskorszakban nem csupán a bulik indultak innen, hanem sok esetben itt is zárultak, amikor a koncert végén az ember a hóna alá csapta a fellépőket, és azt mondta: „Most megmutatjuk, hol van a jó kocsma!” Mert a Vittula tényleg egy olyan hely volt, ahol a munkatársak szinte ösztönösen megérezték, mi tesz egy helyet igazán különlegessé:

A helyi színtérre fókuszálva: 2012 óta a buliturizmus robbanásszerűen megnövekedett, ami drámaian megváltoztatta a belső hetedik kerület lakossági összetételét. A helyiek fokozatosan eltűntek, mivel a környék egyre megfizethetetlenebbé és lakhatatlanná vált az eredeti közösség tagjai számára. A helyüket olyan Airbnb-s bulituristák foglalták el, akiknek már nem volt szükségük arra, hogy a környezetük karakteres vagy alternatív legyen. Számukra sokkal fontosabb volt, hogy a hely olcsó, zajos és tágas legyen, ami radikálisan átformálta a város éjszakai életének és szórakozóhelyeinek térképét.

A legszembetűnőbben ezt olyan helyeken tapasztalhatjuk, mint a Szimpla Kert vagy az Instant. Ezek a helyszínek eredetileg az alternatív színtérből bontogatták szárnyaikat, ám idővel inkább a trendeknek való megfelelésre álltak rá. Ma már mindkettő olyan népszerű célpont, ahol a helyiek alig jelennek meg, cserébe viszont a külföldiek hosszú sorokban állnak, hogy bejuthassanak. Bent pedig úgy kezelik őket, mint egy terméket a konzervgyárban – mindent megtesznek, hogy a lehető legjobban „feldolgozzák” őket.

Ez a káosz nyilvánvalóan magával hozott bizonyos szabályozásokat, amelyek ironikus módon éppen az olyan helyszíneket sújtották, mint a Vittula. Először az italok kivitelét korlátozták tíz óra után, végül pedig teljesen megtiltották ezt a gyakorlatot. Ez a lépés drasztikusan csökkentette a helyek forgalmát, hiszen azok a szórakozás egy másfajta "körforgására" voltak berendezve. Ezen kívül a hajnalig tartó nyitva tartás és a kötelező biztonsági őrök alkalmazása újabb kihívások elé állította a vendéglátóhelyeket. A zajszintmérések bevezetésével pedig sokan kedvüket vesztették a Kertész utcai éjszakázásból, miközben csak három sarokkal arrébb a bulik továbbra is a legmerészebb orgiák színhelyévé váltak.

A másik változás globális és időbeli is: a kétezres évek végi, kétezer-tízes évek eleji hipszter szcéna mindig is nyűgös bagázs volt, arra ment, amerre vitte a divat. A kis, intim szórakozóhelyeket és személyes élményeket pedig felváltották az egyre nagyobb és egyre látványosabb produkciók, azok a bulik, amelyeket nemcsak megélni lehetett, hanem közvetíteni is, ez pedig nyilván nem kedvezett egy olyan színtérnek, ahol gyakran még térerő se volt, nemhogy mobilnet. Az én generációm pedig, ahogy öregedett, úgy vágyott már több kényelemre, meg az emelkedő jövedelmével arányos szolgáltatásokra, amivel nem klappolt többé a romkocsmák spártai mentalitása. Az utánunk következő generáció pedig egész egyszerűen már máshogy tájékozódott, mást tekintett irányadónak, és fragmentálódott a valóságértelmezés. Míg én például kimentem nyaranta a Gödörhöz, ha untam magam, és a random összeverődött emberektől kérdeztem meg, hogy merre van ma a buli, vagy felkaptam egy Pesti Estet egy kocsmában, addig az okostelefon-generáció már sokkal inkább eltűnő Insta-sztorikat néz, és azok alapján igazodik el az éjszakában - már ha kimozdul egyáltalán, és nem marad otthon péntek este is.

Ebben pedig nehéz igazságot tenni, mármint, hogy az új generációknak ennyire radikálisan mások lennének az igényei, vagy meg lehetett volna találni a módját, hogy ezek a helyek ügyesebben kommunikáljanak velük. De az meg közhelyszámba megy és tény, hogy jóformán minden szórakozóhely és fesztiválszervező azzal szenved, hogy a saját közönségével a közösségi médián keresztül kell kommunikálnia, ami pedig önkényesen dönti el, hogy kinek mutatja be a tartalmat és kinek nem. Arról nem is beszélve, hogy közös valóság és az ahhoz tartozó csatornák híján mennyire megnehezedett az, hogy az ember új arcokat érjen el: ez jóformán egy programról programra megvívott hegymenet.

Az X-generáció és a millenniálok alternatív színtere most egy új fejezethez érkezett. Olyan, mintha hirtelen felgyulladt volna a fény, és a diszkó varázslatos világa eddig a pillanatig tartott volna, kedves fiatalok.

A jókedv és a bánat furcsa együttélése mindig is jellemző volt ránk, és a Vittula szellemisége ezt tükrözi. Mióta a hír körbejárta a várost, szinte minden este zsúfolásig megtelnek a helyek. Bár nem lógunk már a plafonról, mint a régi szép időkben pénteken, azért időnként újra meg kell emlékeztetni a vendégeket, hogy kedves Bélám, már tizenegy óra is elmúlt, ideje lenne a táncparkettre lépni!

Vagy ahogy a népszerű mondás is fogalmaz: a visszatérés lehetősége kizárt, a félelmeink pedig csak árnyak, amiket figyelmen kívül hagyunk.