Sokan úgy vélik, hogy az oroszok 1956-ot a mai napig fasiszta törekvésként értékelik.

Az 1956-ban Magyarországon életüket vesztett orosz katonákról az ottani propaganda például azt állítja, hogy a hazájukat védték, mert a Nyugat, a fasizmus ellen harcoltak.

Az október 23-ai megemlékezés jellege még a levegőben lóg, hiszen minden évben más és más hangulatot ölel körül. Orosz szemszögből vizsgálva az eseményeket, a XXI. században is keveset változik a helyzet – ezt tükrözik vissza az orosz napilapok is.

Kétségtelen, hogy a Y, Z és alfa generáció felvonulói manapság már nem tapasztalhatták meg testközelből 1956 eseményeit. Hogyan is tudnák, hiszen az olyan emlékek, mint ezek, egyre távolibbá válnak, és egyre kevesebben vannak közöttünk, akik kisgyermekként is átélhették ezeket a történelmi pillanatokat. Mégis, sokan közülük, ha felcsendül Beethoven Egmont-nyitánya, azonnal egy érzelmi kötődést éreznek, és visszaidézik a múltat, még ha nem is élhették át azt személyesen.

Miért éppen ez a dallam vált a forradalom szimbólumává? A válasz mögött egy különös történet rejlik: 1956. október 23-án, a Magyar Rádió közvetítőkocsija, amely a Parlament közelében állt, zenei anyag nélkül maradt. Az Országház klubszobájában azonban néhány lemezre bukkantak: köztük volt a Himnusz, a Szózat, egy magyarnóta, egy operett és az Egmont-nyitány. Az utóbbit találták a leginkább alkalmasnak a helyzethez, és így a következő órákban többször is lejátszották. E történet a Wikipédia szerint mára már egy fontos történelmi érdekességgé vált.

Az akkori események mai magyar megítélése - nagyjából - egyértelmű. De hogy látják mindezt a hosszú évekig Magyarországon zárványként élő, de a társadalomba soha be nem tagozódó oroszok - ez tiltott volt számukra -, illetve utódaik?

Akinek bármiféle illúziója lenne 1956 21. századi orosz megítélésével kapcsolatban, érdemes egy pillantást vetnie az angol nyelven is hozzáférhető Pravda.ru-ra. Ez a birodalom ugyanis még mindig úgy tekint a szovjetellenességre, mint a fasizmus egy formájára, amely ellen minden eszközzel harcolni szükséges. A II. világháború idején a németek megszállták a Szovjetuniót, és ezt a történelmi eseményt nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Az akkori konfliktus során 12-20 millió különböző nemzetiségű szovjet állampolgár vesztette életét. Aki tehát szeretné megérteni a jelenlegi orosz - bár nem kizárólagos - nézőpontot, annak érdemes alaposan tanulmányoznia a történelmet.

Teljesen lényegtelen, hogy Oroszországban éppen a vadkapitalizmus tombol, és hogy a külföldi tőke hosszú időn át virágzott, míg milliárdos oligarchák dominálnak különböző gazdasági szektorokban. A 21. században, már bőven a Putyin-érában, a 2010-es évek elején megjelenhetett egy cikk az említett lapban, amely kijelentette: "1989-90-ben Magyarországon polgári ellenforradalom zajlott."

Izgalmas gondolatmenet bontakozik ki a rendszerváltás időszakáról, amely szerint "az egykori Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezetésén belül rejtett opportunista és revizionista erők kötöttek paktumot az Egyesült Államok és Németország kapitalista elitjeivel, így átengedve a hatalmat a belső polgári ellenforradalmi csoportoknak. Az MSZMP marxista szárnya képtelen volt megóvni a szocializmus vívmányait, és a későbbiekben azok, akik a szocialista ideálokat elhagyták, a Magyar Szocialista Párt keretein belül szervezték át magukat, ezzel csatlakozva a kapitalista Magyarország politikai struktúrájához."

"Fontos megemlíteni a Szovjetunió egykori vezetésének opportunista politikáját, amely jelentős mértékben hozzájárult a szocializmus elárulásához, különösen Gorbacsov személyén keresztül. 1990-ben a hatalomra jutott magyar polgári erők 1956-ot tekintik történelmi ideáljuknak, és ez az alapja a kapitalista Magyarország egész politikai és ideológiai rendszerének. Ezenkívül ez a keret szolgál a mai kommunistaellenes propaganda fő szerszámaként is."

Sokan észlelhetik, hogy Okszana Orlovszkaja, a cikk szerzője, mennyire gyakran alkalmazza a "kommunista" kifejezést. Ez a fogalom a mai magyar fiatalok számára egyfajta történelmi relikviának tűnik, amely talán sosem létezett a valóságos világban.

Ahhoz, hogy jobban megértsük a történelmi összefüggéseket, fontos tudnunk, hogy 1956-ban csupán 11 év telt el a II. világháború végső lezárása óta. Ebben az időszakban, és azóta is, bármilyen cselekedet vagy vélemény, ami a szovjet vagy a mai orosz birodalom kritikájára irányul, fasisztának, nacionalistának vagy antikommunistának minősül. A Wikipédia információi szerint 1956-ban körülbelül 720 szovjet katona esett el Magyarországon – a források eltérnek egymástól, így a számok is változóak –, amelyeket a hozzátartozóknak valahogyan magyarázni kellett. Az aktuális orosz propaganda szerint ezek a katonák valójában a hazájuk védelmében harcoltak, mivel a Nyugat, a fasizmus ellen álltak ki. A gondolatmenetük szerint, ha nem lenne szovjet-orosz megszállás, akkor a terület nyugati befolyás alá kerülne.

Ez egy jól ismert formula.

Milyen is a "szabadságharc" polgári értelmezése? Egy orosz újságíró véleménye szerint ez annyit tesz, hogy a kapitalista propaganda azt hirdeti, miszerint a szovjet csapatok hadüzenet nélkül, önkényesen indítottak katonai akciókat Magyarország ellen. Az antikommunista diskurzus egyik kulcsfontosságú eleme az a narratíva, amely azt próbálja alátámasztani, hogy a kommunizmus idegen a magyar nép lelkületétől, és hogy a szocialista időszak csupán külső kényszer hatására léphetett be a magyar történelembe – olvashatjuk ezt a cikkben, amely meglehetősen anakronisztikus érvelésnek tűnik.

A szerző részletesen elemzi Hruscsov és Rákosi tévedéseit, amelyek hozzájárultak a történtekhez, majd rátér az 1956 utáni megtorlásokra. Megjegyzi, hogy a magyar lakosság többsége nem támogatta a kapitalista múlt visszaállítását. Az emberek elutasították azt a rendszert, amely Horthy Miklós nevéhez kötődött, és amely Magyarországot a második világháború és a fasizmus szörnyűségei felé terelte. 1956 novemberében a Szovjetunió gyorsan fellépett a magyar szocializmus védelmében, megakadályozva az Egyesült Államok és más imperialista hatalmak katonai beavatkozását a magyar eseményekbe, ezzel egyidejűleg elfojtva az ellenforradalmi erők fegyveres ellenállását.

A Terror Háza és a Szabadság, szerelem két olyan fogalom, amelyek mélyen beágyazódtak a magyar történelem és kultúra szövetébe. A Terror Háza nem csupán egy múzeum; ez egy emlékhely, amely a 20. századi diktatúrák borzalmaira emlékeztet, és arra ösztönöz, hogy soha ne feledjük el a múlt tanulságait. A falai között a múlt sötét árnyai elevenednek meg, emlékeztetve minket arra, hogy a szabadságért folytatott harc sosem volt könnyű. Ezzel szemben a Szabadság, szerelem egyfajta idealizált eszmény, amely a fiatalok lázadó szellemiségét és a szeretet erejét hirdeti. A forradalmi szellem és a szabad gondolkodás vágya szövi át ezt a fogalmat, amely a bátorságot és a reményt szimbolizálja. A két fogalom között feszülő ellentét rávilágít arra, hogy a szabadság nem csupán külső körülmények kérdése, hanem belső állapot is, amelyet mindannyiunknak meg kell harcolnia. Ezek a témák együtt formálják a nemzeti identitásunkat, és arra ösztönöznek, hogy a múlt tanulságait szem előtt tartva építsük a jövőt.

A szerző alaposan áttekinti a jelenlegi magyar jogszabályokat, amelyek relevánsak a témában, és említi a Terror Házát, amelyet ironikusan múzeumként emleget. A Szabadság, szerelem című film kapcsán is kifejti véleményét, kiemelve, hogy a művet a neves kortárs rendezőnő, Goda Krisztina készítette, aki Angliában és az Egyesült Államokban szerzett képzettséget. Ez a háttér pedig egyfajta gyanakvást ébreszthet a nézőkben...

Ami igazán ellentmondásos, az az, hogy Oroszországban ma is számos amerikai és "nyugati" vállalat működik sikeresen, miközben orosz állampolgárok milliárd rubelt költenek termékeikre. Ezen kívül a világ legnevesebb szállodaláncainak oroszországi egységeiben pihennek, míg a milliárdosok a "Nyugaton" vásárolnak impozáns villákat.

A pravda.ru idei cikkéből kiderül, hogy az "1956-os magyarországi puccskísérlet" valójában az első fasiszta kísérlet volt, amely a Hitler birodalmának összeomlása után következett be. Érdekes, hogy talán még a hadtörténészek sem tudják, hogy a szovjet időszak alatt több ezer tartalékos tiszt és katona igazolványán ott szerepelt a "részt vett a fasiszta lázadás leverésében Magyarországon" felirat. Az 1980-as évektől kezdve ezek a veteránok egyenlő jogokat élveztek, ami számos kiváltságot jelentett számukra. Ugyanakkor 1956-ot a NATO-ban és a posztszovjet Oroszországban is szabadságlázadásként ábrázolják. Szergej Lebegyev újságíró csodálkozásának helyt adva, ha valóban így vélekedik, az egy meglehetősen ellentmondásos álláspont a fentiekkel összevetve.

A cikk írója ezután Dennis Eisenberg amerikai esszéjére hivatkozik, amelyben kifejti, hogy az 1956-os forradalom után számos magyar politikai személyiség talált új otthonra a világ különböző pontjain. Különösen Észak-Amerika vált sokak számára menedékké. Azonban a helyzet nem volt zökkenőmentes: Kanada területén komoly felfordulást okoztak, főként azzal, hogy Montreal utcáin tüntetéseket szerveztek, ahol hangosan hirdették: „Hitler visszatért! Szabadságharcosok vagyunk!”...

Ráadásul, ahogyan a mai afgánok helyzete is mutatja, sok emigráns kénytelen volt brutális eszközökhöz nyúlni, hogy érvényesüljön. Nem meglepő, hogy az 1962 augusztusában Petit Kalmarban Charles de Gaulle francia elnök ellen végrehajtott terrorakcióban a 14 helyi náci között három magyar is akadt: Varga László, Marton Lajos és Sári Gyula. Ez a tény is rávilágít arra, hogy a politikai feszültségek és a társadalmi körülmények milyen mély nyomokat hagyhatnak az emberek életében.

A Horthy- és Szálasi-rezsim vizsgálata során az említett amerikai szerző állítólag megjegyzi, hogy "Horthy szerencsés volt, hiszen részt vett a nürnbergi peren, majd Portugáliába utazott barátjához, Salazarhoz, ahol 90 éves koráig élt. Ezzel szemben Szálasi sorsa másképp alakult; őt a magyar hagyományok szerint akasztották fel."

A lázadás előestéjén a horthysta erők és Szálasi követői eltérő útvonalakon indultak neki az osztrák határ átlépésének. Ez az esemény a szovjet csapatok Ausztriából való kivonásának küszöbén zajlott. Horthy, aki már nagyon idős volt és tisztában volt a közelgő fordulattal, Lisszabonból jelezte vágyát, hogy ismét átvegye a hatalmat... Ám azzal, hogy radikális fiatalokat és elégedetlen spekulánsokat vonzott a körébe, gyakorlatilag megpecsételte a sorsukat... A CIA is tévedett, nem vette megfelelően figyelembe sem az időzítést, sem a helyszínt.

Ma, Ukrajnából nézve, úgy tűnik, újra elérkezett az idő - zárja írását a szerző, ezzel kifejezve a jelen kihívásait és lehetőségeit.