Ernyey Béla barátai mind elhagyták őt, és ennek hátterében egy különös ok állt.

Figyelem, egy újabb pofátlan átverés terjed! Semmiképp se adj pénzt, ha valaki az utcán ezzel a módszerrel keres meg téged!

Ernyey Béla a 60-as és 70-es évek egyik legjelesebb színpadi alakításaival hódította meg Magyarországot. Karizmatikus megjelenése, páratlan tehetsége és különleges stílusa révén szinte azonnal a közönség szívébe lopta magát.

A 70-es évek elején azonban egy különleges lehetőség kínálkozott számára, hogy Ausztriában bizonyíthassa tehetségét. Nem habozott sokáig a döntés előtt, hogy elinduljon-e, vagy inkább maradjon a megszokott környezetében. Azonban a választása nem aratott osztatlan sikert, sőt, sokan elítélték azt. Az akkori Vígszínház igazgatójával, Várkonyi Zoltánnal ekkor véglegesen megszakadt a viszonyuk.

Azt mondtam neki, hogy "kérlek, adj lehetőséget, hogy részt vehessek egy lenyűgöző rendező által életre keltett, fantasztikus darab címszerepében Ausztriában. Szeretném kipróbálni magam, megvalósítani azt az álmot, ami mindig is foglalkoztatott: valódi amerikai musicalekben szerepelni, és utána visszatérni." Így hát kértem egy egyéves, fizetés nélküli szabadságot. Külföldről próbáltam elérni őket, hogy meghívjanak egy előadásra, de még csak válaszra sem méltattak. Pedig tudom, hogy eljutottam hozzájuk, mert beszéltem a titkárnővel, aki megerősítette, hogy átadta a kérésemet. De sajnos, semmiféle visszajelzés nem érkezett - mesélte a színművész Kadarkai Endre HALLGATLAK című podcastjában.

Mint mondja, szerinte még egy olyan polihisztor, mint Várkonyi, aki ilyen színész, ilyen rendező és ilyen filmeket tudjon csinálni, nincs még egy. A szemében akkor mégis elbukott, amikor utolsó beszélgetésükben azzal a feltételezéssel állt elő, hogy ő a pénz miatt megy külföldre, nem a lehetőség miatt.

Azonban nem csupán Várkonyi volt az, aki végleg elzárta magát tőle, ezzel egy életre megszakítva a köteléket.

Az én társas kapcsolataim mindig is különlegesek voltak, hiszen akikkel együtt játszottunk, azok nem csupán kollégák voltak számomra. Amikor Erdélybe vagy Bukarestbe látogattunk, rendszeresen küldözgettünk egymásnak képeslapokat. Én pedig úgy döntöttem, hogy az első másfél-két évben minden alkalommal írok egy-egy lapot, mert azt gondoltam, a fiúk örömmel fogadják majd a figyelmességemet. Hát, kiderült, hogy ez a legnagyobb tévedés volt! Elképzelni sem tudom, milyen nevetések kísérhették a képeslapjaimat, ahogy egymásnak adogatták őket, és valószínűleg azt mondták: „Nézd, ez a srác megint itt van, és azt hiszi, hogy örülünk neki, de hát egyáltalán nem!”

Az idő múlásával nyilvánvalóvá vált, hogy Ernyeytől több levél nem érkezett. Később pedig már lehetetlenné vált, hogy ezeket a kapcsolatokat újra kiépítsük.

Hozzátette, volt két három olyan közeli barátja, akik ekkor elfordultak tőle. Ő nem tette ezt a méltatlan viselkedést nekik szóvá, de mint mondja, soha nem is fogja elfelejteni nekik.