A császár különös intézkedést hozott: megadóztatta a vizeletet.

Ahol mi csupán szennyvizet érzékelünk, ott a rómaiak egy gazdasági aranybányát láttak. A vizelet számos értékes tulajdonsággal bír: a benne rejlő nitrogén és foszfor révén kitűnően alkalmas a talaj termékenyebbé tételére, míg az ammónia rendkívül hatékony tisztítószerként funkcionált. Így a ruhák mosásában és a bőr feldolgozásában is elengedhetetlen eszköznek számított.

Amikor Vespasianus császár, aki Kr. u. 69 és 79 között ült a trónon, szembesült a kincstár kimerültségével, sürgősen új bevételi forrásokra volt szüksége. Ennek érdekében számos új adónemet vezetett be, közöttük a vizeletadót, azaz a vectigal urinae-t. Ez az adó különösen figyelemre méltó volt, hiszen a vizelet, mint alapvető mindennapi szükséglet, sosem volt a jómód szimbóluma, mégis a császár briliáns húzása révén a közszolgáltatások finanszírozásának egyik új alapkövévé vált.

azokra vetettek ki, akik a nyilvános vizeldékből begyűjtötték a folyadéktartályokat.

Korábban Nero császár is kísérletet tett egy hasonló adó bevezetésére, ám ez az intézkedés hamar népszerűtlenné vált, és végül eltűnt a gyakorlatból. Vespasianus ötletével szemben sem volt mindenki egyetértő: fia, Titus, aki később őt követte a trónon (79-81), alacsony színvonalú pénzszerzési módszernek tartotta azt. Az elterjedt legenda szerint, amikor Titus kifejezte nemtetszését, Vespasianus elé tartott egy pénzérmét, és megkérdezte tőle, érzi-e a szagát. Titus, aki a kérdést komolyan vette, azt felelte, hogy nem. Ekkor Vespasianus lecsapott a lehetőségre: „Pedig a vizeletből származik.” E történet hozzájárult ahhoz, hogy a híres latin mondás, a „Pecunia non olet” – azaz a pénznek nincs szaga – világszerte elterjedjen.