A fügefalevél a természet egyik csodálatos ajándéka, amely nemcsak a gyümölcs ízletes védjegye, hanem a mediterrán tájak ikonikus szimbóluma is. Szív alakú formája és élénk zöld színe az élet és a bőség jelképe. A fügefa levelei alatt sok titok rejlik: az
Azerbajdzsán és Örményország közösen terjesztené fel Donald Trumpot Nobel-békedíjra, miután a két ország aláírta a békemegállapodást, amely egy harmincöt éve zajló konfliktust zárna le. De nem csupán ők szeretnék elérni, hogy az amerikai elnök megkapja az áhított elismerést. Júniusban a pakisztáni kormány jelentett be hasonló szándékot az India és Pakisztán között, még májusban kirobbant konfliktus gyors megoldása miatt. És ott van még Buddy Carter republikánus képviselő is, aki azért terjesztené föl, mert az elnök közvetítő szerepet vállalt az Izrael és Irán közötti tűzszüneti megállapodásban.
Ezek csupán az elmúlt bő két hónap eseményei. Ha csak ezt a szűk teret vizsgáljuk (bár egy jelölés hazai vonatkozású), akkor egy rendkívül diplomatikus, a békéért fáradhatatlanul küzdő politikus képe bontakozik ki előttünk. Ám ha szélesebb perspektívába helyezzük a dolgot, akkor ott van egy elnök, aki a fél világot vámokkal zsarolja, akit orosz kollégája már régóta az orránál fogva vezet Ukrajnával kapcsolatban. És ne feledkezzünk meg a más országok területeivel való játszadozásról sem (mint Grönland, Kanada vagy a Panama-csatorna), amely a hatalomvágy megnyilvánulása. Továbbá, Trump a világ jelentős része számára a kockázatvállaló, önkényes és rendkívül narcisztikus vezető típusa; elvei, amelyeket nyilvánosan hangoztat, olyan távol állnak a Nobel-békedíj szellemiségétől, mint a fűszeres eper a sportpályától. Nehezen tudom elképzelni, hogy az öttagú norvég Nobel-bizottság ezt figyelmen kívül hagyná, és ezzel kockáztatná az 1901 óta fennálló elismerés presztízsét.
Természetesen, az is nyilvánvaló, hogy Trumpot nem különösebben izgatná ez a kitüntetés, hiszen számára elegendő, ha a saját magát a világ vezetőjeként emelheti piedesztálra, különösen, ha gyűlölt riválisa, Barack Obama nem kapta meg ezt az elismerést. Ugyanígy Jimmy Carter vagy Thomas Woodrow Wilson szerepe az ENSZ megalapításában sem valószínű, hogy különösebben foglalkoztatná, hiszen Trump látóköre talán nem terjed el ennyire. A republikánusok támogatása a jelenlegi elnök ambíciói iránt érthető, hiszen legutóbb Kissinger részesült ilyen jelentős elismerésben párttagként, a vietnámi béke megkötéséért. Ha pedig republikánus elnököt keresünk a Nobel-békedíjasok sorában, akkor Theodore Rooseveltig kell visszatekintenünk, aki 1906-ban vehette át a díjat az orosz-japán háború végének közvetítéséért.
Tudják ők is, hogy egy ilyen kitüntetés csupán legitimálná azt a politikai ámokfutást, amit Trump bemutat a világ döbbent szemei előtt. Ezzel némileg elhomályosítaná a kérdést, amit a jövő bölcsebb generációi feltennének: hogyan engedhették közel magukhoz egy ilyen karaktert? Ráadásul, a saját kreálmányuk iránti félelmükben, szinte szabad kezet adtak neki egy olyan bonyolult terepen, ahol számtalan érdek ütközik. A díj csupán egy fügefalevél lenne, amely, ha jól is takarna, a nyilvánvaló alkalmatlanságot és a párt vezetőinek felelősségét aligha rejthetné el. Persze, az elnöksége még messze nem ért véget, és nem kizárt (bár ehhez már komoly képzelőerőre lenne szükség), hogy Trump végül a díjhoz hozzászokik, sőt, talán még az általa generált konfliktusokat is képes lenne orvosolni. Ha ez bekövetkezne, talán még abban is reménykednének, hogy a globális felmelegedés visszafordítható.
