Gyarmati Andrea szavaival élve: A lényeg nem az, hogy kinek van igaza, és néha még az sem számít igazán.

Hogyan közelíts ahhoz, aki számodra jelentős, de haraggal viseltetik irántad? Az első lépés a megértés: próbáld meg belépni az ő cipőjébe, és átérezni, miért érez így. A kommunikáció kulcsfontosságú – keresd meg a megfelelő pillanatot, hogy nyíltan, de érzékenyen kifejezd az érzéseidet, és kérd a másik véleményét is. Fontos, hogy türelmes légy; a harag nem mindig múlik el azonnal. Mutass empátiát, és légy kész a bocsánatkérésre, ha szükséges. Talán egy apró gesztus vagy egy őszinte üzenet is segíthet a jég megtörésében. Ne feledd, hogy a lényeg az, hogy megmutasd, mennyire fontos neked a kapcsolat, és hajlandó vagy dolgozni rajta. A szeretet és a megértés ereje sok sebet képes begyógyítani.

Az első gyerekét, aki miatt most panaszkodni, pontosabban tanácsot kérni érkezik, fiatalon, tizenévesen szülte, a harmadikat pedig, aki most még csupán kétéves, közel az ötvenhez. Előfordul ilyesmi, az viszont különlegesnek mondható, hogy mindhárom gyerek ugyanattól az apukától származik.

Olyan, hogy több férjtől, apától származó, különböző vezetéknevű gyerek nevelkedik egy családban, manapság gyakran megesik. Ez a patchwork-, magyarul mozaikcsalád, melyben egy újraformálódott közösség tagjai élnek, melyet az egyik szülő és gyerekei alkotnak az új partnerrel, akinek esetleg szintén vannak gyerekei.

Az efféle helyzetekből fakadnak azok a klasszikus „az én gyerekem ügyesebb, mint a te gyereked” összecsapások, amikor a szülők versenyfutásba kezdenek, és a gyerekek csak a porondon táncolnak.

Na, de térjünk vissza ahhoz az édesanyához, aki könnyekkel a szemében meséli el, mi történt vele anyák napján. (Egyébként eszembe jutott, hogy ezek az egy-kétnapos szeretetünnepek, mint az anyák napja, Valentin-nap vagy akár a karácsony, sokszor úgy tűnik, hogy csupán alkalomként szolgálnak arra, hogy kifejezzük az érzelmeinket: "Csak ma szeretlek, csak ma vagy a legfontosabb az életemben." Tudom, hogy a mindennapok monotóniáját jól esik megtörni egy ünneppel, amikor megállunk, és köszönetet mondunk mindazért, ami körülvesz minket, mindazért a szeretetért, amit kaptunk. De felmerül a kérdés: vajon nem lenne szebb, ha az év minden napján érezhetnénk ezt a szeretetet, nem csupán egy kijelölt napon?)

Most elérkeztünk a mesénk legizgalmasabb részéhez.

Bár a férjem és a kisebbik gyermekeim már reggel virággal köszöntöttek anyák napja alkalmából, amiért nagyon hálás voltam, a nap hátralévő részében szüntelenül a csengőt és a telefont figyeltem, hátha végre megérkezik a nagylányom az unokámmal. Valahogy mindig az hiányzik, amire a legjobban vágyunk.

Néhány évvel ezelőtt a távolság kezdett formálódni közöttük. Az édesanya zavarodottan figyeli, miért alakult így a viszonyuk, de mindent megtesz, hogy alkalmazkodjon a változó körülményekhez és a nagylányához. Többször is próbálkozott azzal, hogy nyíltan beszélgessenek, és közösen találjanak megoldást a problémákra, hogy javítsanak a kapcsolatukon. Sajnos a lány azonban mereven elzárkózik még a párbeszéd lehetőségétől is. A helyzet folyamatosan romlik, ami édesanyának rendkívül fájdalmas élmény.

Végül, az este folyamán, a lányom felhívott, de a hangja hideg és távolságtartó volt. Sértődötten, magas lóról beszélt, és még azt is megtagadta, hogy pár szót válthassak a kisunokámmal. Kérlek, mondd el, mit rontottam el?! Olyan vágyom arra, hogy boldogan magamhoz öleljem őt! Közben pedig félek, hogy egyszer ezzel a kicsivel is hasonlóan zárkózott kapcsolatot alakítok ki.

Rettenetes élethelyzet, és hiába ismerem őket rég, mindent nem tudhatok; néha a saját történeteinket is nehéz megfejteni, nemhogy másokét.

A család nem megfogható valami, hanem az a hely, ahol az emlékeinket őrizzük - ezt sok éve olvastam, és megérintett ez a meghatározás.

Számos kérdés merül fel.

Elképzelhetetlenül szívszorító helyzet, hiszen a gyermek, noha sosem a mi birtokunk, örökre a mi gyerekünk marad, függetlenül attól, hány éves.

Senki sem lehet hibátlan, és szülőként mindannyian belefutunk tévedésekbe, bőven akad belőlük. Mégis, úgy vélem, hogy a szeretet ereje mindent képes némileg helyrehozni.

A bennünket körülvevő társas közeg, az ökoszisztéma legelemibb egysége a család. Régóta vallom, a családban nem a vér szava, hanem az egymás iránti szeretet, megbecsülés és tisztelet a lényeg; a sors nem azért terelt minket közös családba, legyen az "eredeti" vagy mozaik, hogy bántsuk egymást, hanem azért, hogy segítsük egymást az életben.

Az élet olyan, mint egy egyéni sportág, ahol mindannyian a saját utunkat járjuk. Ugyanakkor fontos, hogy tudatában legyünk annak, hogy a tetteinkkel, szavainkkal hogyan befolyásolhatjuk egymást – segíthetünk, de akár ártalmasak is lehetünk.

Én mindig a családomra támaszkodtam, támaszkodhattam, szerencsés, akinek ez megadatik. Eközben a barátaimra és a lízingelt gyerekeimre is mindig úgy tekintettem, hogy a választott családomnak neveztem, éreztem és érzem ma is őket.

Egy családi viszály nemcsak anyák napján fáj, már csak ezért is meg kell próbálni mindent, hogy a dolgok megint harmonikusan működhessenek.

Nem az a lényeg, hogy ki állítja, hogy ő van igazán a helyes úton, és néha az igazság is másodlagossá válik - a fontos az, hogy ismét megtaláljuk a közös utat egymás felé.

Amikor egy kisgyermek első lépéseit megteszi, gyakran megbotlik és elesik, de ez nem tántorítja el. Kitartóan próbálkozik, és a sok próbálkozás végül meghozza gyümölcsét: egyre magabiztosabban és stabilabban kezdi el felfedezni a világot a saját lábán.

Az érzelmek terén sincs ez másképp. Cselekedni kell, és bízni abban, hogy a remény sosem veszhet el.