A péntek 13 a balszerencse szimbólumává vált a történelem során, és ennek hátterében több különböző kultúrális és vallási hagyomány áll. A péntek, mint a hét utolsó munkanapja, sokszor a pihenés és az új kezdetek előtti izgalom forrása, ám a 13-as szám a
A Malév egykori főpilótája megszólalt az indiai repülőgép tragikus balesete kapcsán: ez a folyamat áll a háttérben, amikor a repülőgépeket alaposan átvizsgálják.
Minden péntek 13. egyértelműen csak és kizárólag rémes, balszerencsés nap lehet, így sokan nem utaznak ezen a napon, mások elhalasztják a döntéseiket, néhányan pedig egyenesen rettegnek. Ezt a félelmet hivatalosan paraszkevidekatriafóbiának nevezik, a 13-as számtól való félelemre pedig külön szó is létezik: triszkaidekafóbia.
A 13-as szám baljós hírneve mélyen gyökerezik a vallási tradíciókban: az utolsó vacsorán összesen 13-an foglaltak helyet az asztalnál, köztük Jézus és a 12 apostol, akiket a köztük ülő áruló, Júdás, árnyékolt be. A pénteki nap sem mentes a sötét eseményektől: e napon történt Ádám és Éva bűnbeesése, Káin testvérgyilkossága, valamint Jézus keresztre feszítése is, mindezek hozzájárulnak a péntek baljós hírnevéhez.
A babona irodalmi megerősítést nyert 1907-ben, amikor Thomas W. Lawson megjelentette a "Friday, the Thirteenth" című regényét. A történet középpontjában egy tőzsdei manipuláció áll, amely éppen ezen a balszerencsés napon zajlik. A 20. század végére a "Péntek 13." horrorfilmsorozat pedig a popkultúra egyik meghatározó ikonjává emelte ezt a dátumot, így a babona rituális jelentősége a filmtörténetben is megjelenik.
A világban azonban nem mindenhol a péntek 13. a balszerencsés nap: Spanyolországban és Görögországban például a kedd 13., míg Olaszországban a péntek 17. számít szerencsétlennek.
A vámpírok mítosza szorosan összefonódik az emberi halálfélelemmel, és gyökerei egészen az ókori görög civilizációig nyúlnak vissza. A régiek már akkor is meséltek olyan titokzatos lényekről, akik az éjszaka leple alatt támadtak, hogy kiszipolyozzák az emberek vitalitását. A középkor sötét időszakaiban, különösen a járványok idején, ezek a félelmek csak tovább fokozódtak. A váratlan halálesetek, a holttestek "megtévesztő" bomlási folyamatai, valamint az öntudatlan állapotban eltemetett emberek "visszatérése" mind-mind hozzájárult ahhoz a hiedelemhez, hogy egyes holtak talán valóban új életre kelhetnek, de már nem a régi formájukban.
Ezekkel párhuzamosan különféle védelmi rituálék alakultak ki: például a karóval átszúrt holttestek, a sírba helyezett fokhagyma, vagy éppen az arccal lefelé történő temetés. A vámpírokkal kapcsolatos hiedelmek különösen mély gyökerekkel bírnak a Balkán és a Kárpát-medence vidékén, hiszen innen származik magának a "vámpír" kifejezésnek is az eredete.
A vámpírfigura a 19. században jelent meg az irodalomban: John Polidori The Vampyre (1819) című írása már egy elegáns, arisztokrata vámpírt mutatott be, aki elcsábítja az áldozatait, majd kiszívja a vérüket. A legenda igazi világhírét azonban Bram Stoker Drakula című regénye (1897) hozta el. A történet a sötét, karizmatikus erdélyi grófot mutatja be, aki Londonba utazik, hogy új áldozatokat ejtsen. A könyv nyomán született meg az a vámpírkép, amit ma is ismerünk: sápadt bőr, agyarak, éjszakai élet, fokhagyma-érzékenység és halhatatlanság.
A skóciai Loch Ness tó mélyén élő titokzatos szörny, ismertebb nevén Nessie, talán a világ legismertebb kriptidlénye. A története először Szent Kolumba 7. századi életrajzában szerepel: a szerzetes állítólag megállított egy vízi szörnyet, amely egy embert akart megtámadni.
A történet igazi fénypontja 1933-ra tehető, amikor egy frissen kiépített tóparti út nyílt meg, lehetővé téve az emberek számára, hogy gyakrabban szemügyre vegyék a víz tükörsima felszínét. Ekkor egy házaspár egy hatalmas, rejtélyes lényt észlelt a tó mélyén, amelyről hamarosan számtalan izgalmas beszámoló látott napvilágot. A média azonnal felfigyelt a különös eseményre, és nem sokkal később a helyszín turisták és önjelölt szörnyvadászok sokaságát vonzotta, akik mindannyian szeretnék saját szemükkel látni a legendás lényt.
A mítosz 1934-ben indult hódító útjára a hírneves "sebész fényképe" révén, amelyen egy kígyószerű nyak tűnt fel, kiemelkedve a víz színéből. Évtizedek múlva azonban lelepleződött a titok: a híres fotó valójában egy trükk volt, amely egy játék-tengeralattjáróra erősített műfejet örökített meg.
Több tudományos kutatás - köztük 1987-es szonáros feltérképezés és egy 2018-as DNS-vizsgálat - sem talált bizonyítékot nagy testű vízi lény létezésére. Viszont rengeteg angolna él a tóban, így sokan ma már egy túlméretezett példányt sejtenek a háttérben.
A sellők a világ egyik legismertebb mitikus lényei, akiket számos kultúrában megörökítettek. Az ősi babiloni mítoszokban már megtaláljuk őket, ahol a vízisten, Ea alakjában bukkannak fel. Az első igazán emblematikus sellő azonban az asszír Atargatis istennő volt, aki a legendák szerint egy tó hűs vizébe vetette magát, hogy végül sellőként élje tovább életét. E történet nemcsak a sellők születését meséli el, hanem a víz és a nőiesség szimbolikáját is felidézi.
A görög mitológia világában a néreiszek és szirének a tengeri női alakok megtestesítői, akik a víz mélyének titokzatos szépségét hordozzák. A római kultúrában a szirének már halfarkú nőként jelentek meg, ez a kép pedig sok nyelvben, például a "sirena" kifejezésben él tovább. A középkori és reneszánsz művészet ábrázolásai pedig egyaránt kihangsúlyozzák e lények kettős természetét: egyszerre vonzóak és csábítóak, miközben halálos veszélyt is rejtenek magukban. Az ősi mítoszokban tehát nem csupán szépségük, hanem titokzatos és félelmet keltő aurájuk is lenyűgöző szerepet játszik.
Néhány elmélet azt sugallja, hogy a múlt tengerészei a manátuszokat vagy dugongokat nézték sellőknek, mivel a vízben lebegő alakjuk könnyen összetéveszthető lehetett egy mitikus lény képével.
A monda úgy tartja, hogy ha az éjszaka sötétjében, egy elhagyatott fürdőszobában, a tükör előtt háromszor is elmotyogjuk a „Véres Mária” nevet, akkor egy titokzatos női szellem materializálódik a tükörből. Állítólag, aki ezt megteszi, az rettenetes sorsra jut, és a szellem kezei között találja magát, ahol a fájdalom és a rémület vár rá.
A legismertebb történet szerint Mary egy fiatal lány volt a 19. században, akit egy halálos járvány idején tévesen halottnak hittek. Csengőt kötöttek a koporsójához - így jelezhetett volna, ha magához tér. Amikor valóban felébredt, és rángatta a csengő madzagját, senki nem volt a közelben. Kétségbeesetten kaparta a koporsót, míg végül megfulladt. Amikor a szülei visszatértek, a testét vérbe fagyva, ujjait karommá merevedve találták meg. A lelke - úgy mondják - azóta a tükrökhöz kötődik.
Bár a történet gyakran összefonódik I. Mária angol királynő nevével – aki számos protestánst küldött a máglyára –, a két esemény között valójában nincs világos történelmi összefüggés.
A péntek 13 körüli balszerencse talán a legismertebb babonák egyike, de sokan nincsenek tisztában annak valódi eredetével. Összegyűjtöttük, honnan eredhet a péntek 13 iránti félelem, amely a paraszkevidekatriafóbia néven is ismert. Emellett felfedezzük, milyen előnyökkel járhatnak az ilyen hiedelmek a társadalom számára, hiszen szakértők szerint ezeknek a babonáknak is lehet pozitív aspektusuk.
A 2025-ös év június 13-a különleges nap lesz, hiszen ezen a pénteken találkozik a naptárban a péntek és a 13-a. Az emberek hiedelmei és félelmei ezzel a dátummal kapcsolatban igen változatosak. Sokan úgy vélik, hogy ez a nap balszerencsét hoz, míg mások ezt csupán véletlennek tartják. A babonák mögötti okokat nemcsak a kultúrák eltérő értelmezései, hanem a tudományos megközelítések is segíthetnek feltárni. Ezek alapján a péntek 13. körüli félelem gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak vissza, mint azt elsőre gondolnánk, és a társadalmi normák, valamint a történelmi események is hozzájárultak ahhoz, hogy ez a nap a balszerencse szimbólumává váljon.
Bár pontos adatok nincsenek arról, hogy az emberek mikor kezdtek félni a péntek 13-tól, a legismertebb elmélet szerint ez régi időkre nyúlik vissza. Phil Stevens antropológus azt a BBC-nek azt mondta, hogy a magyarázat az utolsó vacsora történetében keresendő. Ugyanis az utolsó vacsora csütörtökre esett, és 13-an ültek ekkor az asztalnál: Jézus és a 12 apostol. Jézust pedig másnap, nagypénteken keresztre feszítették, és meghalt.
A félelem a 13-as számtól, vagyis a triszkaidekafóbia ezután tovább élt a nyugati kultúrában. Ennek egyik látványos lenyomata, hogy sok szállodában kihagyták a 13. emeletet, vagy a repülőgépeken a 13-as sort.
Pszichológiai magyarázata is van, hogy miért hiszünk az olyan babonákban, amelyeknek nincs tudományos alapjuk. A szakértő szerint a mágikus gondolkodás a biológiánkba lehet kódolva, és pozitív hatása van a társadalomra nézve. Azt az érzést keltik az emberekben, hogy kontrollálni tudják az egyébként kiszámíthatatlan világot, amelyben élnek.
A Psychology Today szerint a péntek 13-hoz hasonló fóbiák torzíthatják a gondolkodást. Ilyenkor hajlamosok lehetünk a kisebb baleseteket is a félelmünk megerősítéseként értelmezni, és elszalasztani az előttünk álló lehetőségeket.
A félelmet azonban le lehet küzdeni. Ennek a folyamatnak az első lépése, ha tudatosítjuk magunkban, hogy egy öröklött hiedelemről van szó, és nem objektív valóságról. Például érdemes arra gondolni, hogy a statisztikai elemzések szerint péntek 13-a nem veszélyesebb, mint az év bármely más napja. Ajánlott különböző szorongás elleni technikákat is alkalmazni, ha félelmünk nem múlik el.
Egy másik hatékony megközelítés lehet, ha szándékosan átalakítjuk a gondolkodásunkat a napi rutinunk során. A célok világos meghatározása, valamint a pozitív tevékenységekbe való aktív bekapcsolódás hozzájárulhat ahhoz, hogy a napunk valóban sikeres és tartalmas legyen.
