Keanu Reeves, mint az őrangyal, egy csóró fickót milliárdossá varázsol, ám a dolgok nem éppen a tervek szerint alakulnak - Kritika a „Jó szerencse” című filmről. A film kezdetén megismerkedünk a főszereplővel, aki a mindennapi élet nehézségeivel küzd, mí

"Lélekben mindig veletek leszek" - ezért döntött úgy Zalatnay Cini, hogy távol marad a Békemenettől.

A "Jó szerencse" című vígjátékban elvileg minden adott volt ahhoz, hogy fergeteges komédiát láthassunk. Ott van például Seth Rogen, aki Jeff szerepében brillírozik, és aki a milliárdos techvállalkozókat parodizálva hozza el a jól megszokott nevetésélményt. Rogen már számos vígjátékban bizonyította tehetségét, így nem meglepő, hogy ezúttal is magasra teszi a lécet. De aztán ott van Keanu Reeves, akinek a szereplése nem csupán szokatlan, hanem egyenesen izgalmas: a közönség inkább a komor akcióhősi szerepeiről ismeri, mintsem a humorérzékéről (kivéve talán a Bill és Ted filmek időszakát). Gabriel, a kicsit bolondos, de alapvetően jó szándékú angyal karaktere, amelyet fapofával játszik, igazán illik hozzá. Az emberi gyarlóságokra újszülöttként rácsodálkozó figura friss színfoltot hoz a filmbe, ami még izgalmasabbá teszi a cselekményt.

Természetesen, itt van egy egyedibb változat a szövegedből: És természetesen nem feledkezhetünk meg Aziz Ansariról sem, aki bár nem olyan világsztár, mint Rogen vagy Reeves, a Városfejlesztési osztály című kultikus sorozat és a Majdnem elég jó című produkció révén sokak számára ismerős lehet. Ő Arj szerepét alakítja, aki Los Angelesben alkalmi munkákból próbál megélni, de sajnos nem tud előrébb lépni. Sőt, úgy tűnik, egyre mélyebbre süllyed, és a híres amerikai álom elérése csupán illúzió marad számára. A folyamatos kudarca miatt pedig csak álmodozik arról, hogy végre összejön a céltudatos, vonzó és kedves áruházi munkatársával, Elenával (Keke Palmer).

A szereplőkön túl pedig adott az a régóta ismert és kedvelt alaphelyzet is, hogy a szegény meg a gazdag ember valami isteni - jelen esetben angyali - közbeavatkozás hatására egymás életét kezdi élni, hogy aztán a végén egy nagy felismeréssel, megváltozva visszatérjenek a saját életükbe. Csak hogy a vígjátékoknál maradjunk, igazi klasszikusa ennek a toposznak a Szerepcsere 1983-ból, Eddie Murphy és Dan Aykroyd főszereplésével.

A Jó szerencse előzetese tele volt poénokkal, pörgött, alig vártam, hogy megnézzem a filmet, már csak azért is, mert Arj az előbb vázolt szorongató helyzete után nem meglepő, hogy amikor hirtelen milliárdosként ébred egy nap, esze ágában sincs visszamenni oda, ahonnan jött. Az a rossz hírem, hogy nyomába se ér a Szerepcserének, csetlő-botló, cigiző diszkontangyal, gumikacsa hangú Aziz ide vagy oda.

Nem arról van szó, hogy Ansari filmje rossz lenne, meg lehetett nézni. Inkább semmilyen és szinte én éreztem kellemetlenül magam, hogy ilyen alkotókhoz képest mennyire a felszínt kapargatja minden értelemben. Ráadásul elkövették azt a hibát, hogy az összes igazán jó poént belezsúfolták a trailerbe, amihez képest a filmben elég lassan csordogálnak az események, a fordulatok is kiszámíthatóak és a tetejébe ritkák az igazán vicces poénok. Nem lett valami acélos a forgatókönyv, maradjunk annyiban.

A "Jó szerencse" című alkotás valamilyen formában a kapitalizmus kritikájaként lép fel, reflektálva a folyamatosan növekvő társadalmi egyenlőtlenségekre, a dolgozó kisemberek kihasználására a nagyvállalatok által, valamint a milliomosok tájékozatlanságára – különösen az anyagi nehézségekkel küzdő embertársaik helyzetével kapcsolatban. A film hangsúlyozza, hogy a pénz mindig a már gazdagokhoz vándorol, de Ansari műve nem mélyül el ezekben a problémákban; csupán annyit állít, hogy ezek a jelenségek léteznek, és hogy ez elég rossz. A végén pedig a kötelező fordulat annyira kiszámítható, hogy inkább mosolyt csal az arcokra, mintsem valódi kritikát fogalmazna meg.

Valójában nem is lenne problémám azzal, ha a filmnek nem lenne mély üzenete, de ha a poénok özöne elárasztaná a vásznat, és a figyelmem folyamatosan fenntartva lenne, ráadásul a karakterek is kellően kidolgozottak lennének, talán még valamilyen jellemfejlődést is felfedeznék bennük. Persze, tudom, hogy a szereplőknek vannak hibáik, és ezt néhány esetben el is ismerik, de végső soron nem igazán kezdenek semmit ezekkel a felismerésekkel. Sajnos Jeff, Arj és még Gabriel is végig megreked a kétdimenziós szinten, így az egész film nem tud megélni egyetlen szuper színész teljesítményéből sem. Talán Elena az, akinek a karaktere a leginkább hasonlít egy valóságbeli emberre, és akivel könnyen tudtam azonosulni.

A legfrusztrálóbb talán nem is az, hogy másfél órát pazaroltam egy közepesen érdektelen és csupán csekély mértékben szórakoztató filmre, hanem sokkal inkább az, hogy nem tudom felfogni, hol veszett el az egész történet varázsa. Miért ragadtak meg ennyire az átlagosságban? Az ember joggal várhatna többet Aziz Ansaritól, Seth Rogentől és Keanu Reeves-től, hiszen ők a tehetség és a kreativitás élvonalában állnak, és ennél sokkal izgalmasabb műveket érdemelnénk tőlük.