**Ki magához nem jó, mást sem szerethet – Kritika a „Szerethető” című filmről** A „Szerethető” című film mélyen elgondolkodtató és provokatív darab, amely a szeretet és önértékelés bonyolult kapcsolatát boncolgatja. A történet középpontjában egy olyan ka

Mi lehet nehezebb annál, mint rájönni, hogy egy kapcsolat megromlásában nemcsak a másik fél, de mi is hibásak lehetünk? Talán csak elfogadni azt, hogy ennek ellenére megérdemeljük a szeretetet. Erről is szól a Szerethető című norvég film.

Az elsőfilmes norvég rendező, Lilja Ingolfsdottir párkapcsolati drámája, a Szerethető öt díjat zsebelt be a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon, a miskolci Cinefesten pedig három elismerést, köztük a legjobb filmért járó Pressburger Imre-díjat is elnyerte.

A rendező meghívott vendégként személyesen is tiszteletét tett Miskolcon, ahol elmondta, hogy a filmjében szeretett volna szakítani azokkal a bevett popkulturális sémákkal, amelyek modern világunkban a szerelem köré szövődtek.

Az emberek gyakran azt hiszik, hogy ha végre rátalálnak az "igazi" társukra, akkor varázsütésre eltűnnek a gondjaik, és elérik a békét. Én viszont mélyebb megértésre vágytam, és szerettem volna bemutatni egy válságban lévő házasság valóságát. Ki akartam lépni abból a kényelmes sémából, amely a szakításokat áldozatokra és bűnösökre osztja – ahol az egyik fél a hibás, míg a másik a jó. A célom az volt, hogy reálisan ábrázoljam két felnőtt ember közötti kapcsolat dinamikáját, és azt akartam, hogy a közönség mindkettejükkel együtt érezzen, még akkor is, ha a történet főként Maria szemszögéből bontakozik ki.

Valóban, a Szerethető által felvetett kérdések univerzálisak, és bárki számára ismerősek lehetnek, aki már átélt egy hosszú távú párkapcsolat végét, vagy akit megérintett a kétség érzése, esetleg rossz döntéseket hozott a konfliktusok kezelésében. A történet nemcsak a szerelem idilli kezdetét tárja elénk, hanem rávilágít arra is, hogy hol csúszhatnak el a dolgok. A házasság és a gyerekek érkezése nem zárja le a történetet; éppen ellenkezőleg, ekkor kezdődik igazán a kihívásokkal teli időszak, amikor már nem lehet elkerülni a problémák szembesítését.

Maria, egy negyvenes éveiben járó, négy gyermek édesanyja (akinek szerepét Helga Guren formálja meg), azt hitte, hogy megtalálta a boldogságot második férjével, Sigmunddal (Oddgeir Thune), miután első házassága tönkrement. Ahogy családjuk egyre bővül, Maria azonban kezd ráébredni, hogy a felelősségei egyre inkább elnyomják őt, miközben az anyai kötelezettségek és a karrierje között próbál egyensúlyozni – sajnos utóbbi mindig háttérbe szorul. Férje, a hivatásos zenészként gyakran távol lévő Sigmund, a munkahelyi kötelezettségei miatt sokszor távol marad a család mindennapjaiból. Maria hihetetlen erőfeszítéseket tesz, hogy mindent elvégezzen, de egy perc pihenésre sincs ideje – a felgyülemlett feszültség végül dühkitörések formájában tör felszínre. Munkájában elért kudarcai és megvalósítatlan karrierálmai állandó frusztrációt okoznak neki, amelynek következtében a férje ellen irányuló sértései egyre csak szaporodnak.

A házastársi dráma megjelenítése olyan intenzitással és kíméletlen őszinteséggel bír, hogy akár Bergman klasszikusait is eszünkbe juttathatja. Ugyanakkor a film témái mélyen gyökereznek a mai kor valóságában, és rávilágítanak a modern párkapcsolatok buktatóira. "Mindkét szereplő a saját gyermekkori traumáit cipeli, és ezek a múlt árnyai elkerülhetetlenül befolyásolják a köztük lévő dinamikát" - osztotta meg a rendező. Így a film nem csupán a válás folyamatát követi nyomon, hanem a főszereplő önismereti és önelfogadási útját is, ami tele van küzdelmekkel és felfedezésekkel.

Mária kezdetben teljesen elzárkózik a valóságtól: hárítja a felelősséget, és nem hajlandó belátni, hogy bármiféle probléma létezne az életében. Az áttörés és a mindent megváltoztató felismerés a párterápiás ülések során érkezik el, amikor édesanyjával való találkozása új perspektívát nyújt. Anyja megjegyzése szerint a család női tagjait egy különös, láthatatlan szál köti össze: az életükben folytonosan ugyanazok a minták ismétlődnek. Ez mélyen elgondolkodtatja Mariát, és rádöbben azokra a viselkedésformákra, amelyeket anyjától örökölt, és amelyek alattomosan beszivárogtak a mindennapjaiba, mérgezve ezzel a kapcsolatait. Anyja passzív-agresszív stílusában felfedezi saját elhibázott kommunikációs stratégiáit: a folyamatos bűntudatkeltést, a burkolt szemrehányásokat és az állandó elégedetlenséget, amelyek mind hozzájárultak a problémáihoz.

"Az volt a célom, hogy elbizonytalanodjon, hiszen ha bűntudatot érez, hajlamos lesz azt hinni, hogy én fölényben vagyok vele szemben. Így aztán szerencsésnek fogja érezni magát amiatt, hogy mellettem állhat – és közben eszébe sem jut, mennyivel gyengébb vagyok nála."

- vallja meg Maria a barátnőjének a férjével való kapcsolatát boncolgatva.

Mindez azonban éveken át nem volt tudatosult benne, ellenben áthatotta minden apró gesztusát, férjéhez és családjához való viszonyát. Főhősünknek - saját személyiségfejlődése érdekében - szüksége volt a válás jelentette pofonra az élettől. Ennek hatására kezd el befelé tekinteni, és felismerni a rossz mintákat, hogy aztán dolgozhasson rajtuk. Rájön, hogy minden eltúlzott reakciója, dühös gesztusa és megalázó szava saját bizonytalanságaiból fakadt. Rájön, hogy egész életében félelemből taszította el magától azokat, akiket szeretett: mindig ő volt az, aki elsőként kibújt az ölelésből, mert a fordított esetet érzelmi elhagyatásként élte volna meg. Ahhoz viszont, hogy megtanuljon egészséges módon kötődni, először saját magát kell megszeretnie - bármilyen nehéz feladat is ez.

Maria hihető jellemfejlődésének bemutatása, valamint a film átélhetősége nagymértékben Helga Guren teljesítményén múlik, aki a Karlovy Vary-i filmfesztiválon a legjobb színésznőnek járó Kristályglóbuszt nyerte el. Guren alakítása mentes mindenféle mesterkéltségtől, és éppen ez adja a karakter hitelességét. Az általa megformált nő a belső indulatokkal küzd, és a szerepében rejlő ripacskodás veszélyei ellenére a norvég színésznő ügyesen navigál a színészi játék során. Nem esik abba a hibába, hogy túlzásba vigye a megjelenített érzelmeket; egyetlen pillanatra sem válik idegessé vagy ellenszenvessé. Inkább egy küzdelmes, rossz megküzdési mechanizmusokkal rendelkező, vívódó személyiséget mutat be, ami lehetővé teszi, hogy a néző végig szimpatizáljon vele.

A film mélységét és bensőségességét nem csupán a remek forgatókönyv és a hiteles, átélhető színészi teljesítmények adják, hanem a néha szívhez szólóan gyönyörű képi világ is. Érdekes, hogy a rendező férje, Øystein Mamen, aki a film operatőreként dolgozott, mesterien tudta vizuális nyelven is kifejezni a történetet. "Tudtam, hogy férjem kezei között a legjobb helyen leszek. Ő olyan költői pillanatokat képes megörökíteni, ahol mások csupán ürességet látnának" - mesélte Ingolfsdottir a közös alkotás élményeiről.

A filmben kiemelkedő szerepet játszik a világosság és a sötétség, valamint az évszakok váltakozása, amelyek Maria és Sigmund kapcsolatának mélyebb dinamikáját tükrözik. Szerelmük kezdetén mindenütt ragyogó fények vesznek körül, hiszen egy nyári kerti partin találkoznak, és a szeretkezéseik is mindig a világosságban zajlanak. Ahogy a házasságuk kezd megrendülni, úgy a táj is megváltozik: tél borítja be a környezetüket, és a sötétség egyre inkább eluralkodik. Maria magányát a nyomasztó lakótelepi nagytotálok fokozzák, ahol míg a karácsonyi fényekkel díszített, szomszédos lakásokból az otthon melege árad, addig ő, saját döntéséből, a hóval fedett erkélyre lép ki, hogy a lelkét marcangoló fájdalom elől a dermesztő hidegbe meneküljön.