Kik irányítják a passzátszelek áramlását a világpolitikában?

A neves amerikai politikai filozófus, protestáns lelkész és elnöki tanácsadó, Reinhold Niebuhr, közel egy évszázaddal ezelőtt fogalmazta meg azt a megállapítást, hogy a (keresztény) politikus dicsősége megkérdőjelezhető, ám végső küldetése, hogy békét és igazságot teremtsen egy mélyen bűnös világban. Ez a gondolat, amely Szent Ágoston eszméit helyezi új megvilágításba, már évszázadok óta szinte lehetetlen feladatot jelent a nagypolitikában, sőt, a kereszténység megjelenése óta folyamatosan kihívásokkal teli. A protestáns Niebuhr mellett Paul Ricoeur és számos katolikus politikai gondolkodó, mint George Santayana, T. S. Eliot vagy Molnár Tamás is éles kritikával illették a keresztény politizálás ellentmondásos jellegét. Az elképzelés, hogy a keresztény társadalom ideáljainak megfelelően élhetünk, különösen nehéz feladat, amikor a szeretet parancsának engedelmeskedve, még az ellenségeinket is szeretnünk és megbocsátanunk kell. Ezt a nehézséget fokozza, hogy gyakran nem számíthatunk viszonzásra, sőt, az önfeladás és önmagunk felszámolásának veszélye is fenyeget, különösen olyan erőszakos és kíméletlen ellenfelek, mint az iszlám vagy a nihilista fogyasztói társadalom árnyékában.

A 19. századi keresztény misztika nagy orosz írója, Lev Tolsztoj is úgy vélte, hogyha minden politikai vezető igaz keresztény lenne, akkor gyakorlatilag minden konfliktus megszűnne a világban. Ezzel szemben kijózanítóan hathat a nyers valóság évszázadok óta, melyben inkább a David Hume által is leírt kaotikus, erőszakos nemzetközi viszonyok uralkodnak, ahol ember embernek és állam államnak a farkasa. Az emberiség írott történelmét vizsgálva számos szakirányú elemzés arra az eredményre jutott, hogy az utóbbi 8000 év során mindössze 500 igazi békeévvel számolhatunk a világban. Vagyis, sajnálatos módon kijelenthetjük, hogy a háború és a konfliktusok az emberiség természetes állapota, melyben a békét és a nyugalmat biztosító szövetségek csak átmeneti érdekből születnek, és maradnak fenn ideig-óráig a túlélés és a fejlődés biztosítékaként.

A nemzetközi kapcsolatok világa rendkívül bonyolult és sokszor zavaros terület, különösen a különféle értelmezési keretek tükrében. E tudományág az egyik legkihívásosabb és legkomplexebb rendszer, ahol a számtalan változó és környezeti tényező figyelembevételével kell navigálnunk. Itt nincsenek egyértelmű, kőbe vésett törvények vagy általánosan elfogadott axiómák, és a morális iránytűk is gyakran elmosódnak. Az a nézet, hogy léteznek ilyen globális érvényű igazodási pontok — mint a nemzetközi jog vagy az emberi jogok —, könnyen tévútra vezethet, vagy politikai ideológiák és vallási eszmék nevében folytatott harcra ösztönözhet, ahogy azt a világ számos helyén tapasztalhatjuk, szinte öntudatlanul. Ez a cinikus, machiavellista és ultrarealista hozzáállás nem idegen a nemzetközi kapcsolatok számos prominens alakjától, mint például Henry Kissinger, az egykori amerikai külügyminiszter, valamint Donald Trump vagy a jelenlegi magyar miniszterelnök. Mindeközben a globális politikai színpadot az idealisták dominálják, akik a jó és rossz harcaként tekintenek a világra, főként a nyugati világban. Ez a manicheista nézőpont pedig gyakran konfliktusokhoz és feszültségekhez vezet, hiszen a politikai eszmék és vágyak összecsapása elkerülhetetlen következményekkel jár.

A különféle népszerű konteóknak táptalajt biztosító nyugati eszmékkel és érdekcsoportokkal szembehelyezkedő Kelet (Kína, Oroszország), valamint a globális Dél államai (India, Brazília) is egyértelműen sajátos túlélési gazdasági, politikai érdekeiket követik. Azonban a korábbi évszázadokkal ellentétben az immár szervesen összekapcsolódó világgazdaságban a protekcionizmus és a szeparatizmus valószínűsíthetően zsákutcába, és erőteljes gazdasági hanyatláshoz vezethet, még olyan nagyhatalmak esetében is, mint az Egyesült Államok.

amelyekre a nagy tömegeknek vajmi kevés befolyása van közvetlen módon.

A globális konfliktusok gyökerei gyakran abban rejlenek, hogy egyes államok – legyen szó az Egyesült Államokról, Oroszországról, Kínáról, Iránról, Izraelről vagy éppen az Európai Unióról – hajlamosak elhinni, hogy csak az ő nézőpontjuk helyes, és mások véleménye csupán tévedés. Ebből a hiedelemből fakadóan, a jól ismert Clausewitz-i paradigma mentén, megpróbálják ráerőltetni saját igazukat ellenfeleikre. Ez a hozzáállás nem csupán a politikai diskurzusban, hanem a háborúban is megnyilvánul, ahol a külpolitika erőszakos eszközökkel történő folytatása válik a domináló stratégiává.

Lehet, hogy némileg csalódást keltő a megállapítás, miszerint a világszerte elismert államközi és nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ, a NATO vagy az Európai Unió, elsődlegesen azzal a céllal alakultak, hogy megakadályozzák a jövőbeni pusztító háborúkat. Ezek a szervezetek a diplomácia, a kölcsönös katonai támogatás és a gazdasági érdekek összehangolása révén próbálnak stabilitást teremteni az államok és kontinensek között. Ennek fényében – ha figyelembe vesszük az alapító szándékokat – meglehetősen sikeresnek mondhatók, hiszen a második világháború óta a világ elkerülte az újabb globális konfliktusokat. Ugyanakkor...

A bipoláris hatalmi struktúrával rendelkező hidegháború fél évszázada alatt számos kisebb, regionális konfliktus zajlott világszerte, kezdve Koreától egészen Vietnámon át Irakig. Ezek a háborúk összességében több mint hárommillió ember életét követelték. Mindeközben azonban sikerült elkerülni a harmadik világháborút, amely nukleáris fegyverek bevetésével az emberi civilizáció végső, apokaliptikus megsemmisülését okozhatta volna.

Az államközi szervezetek viszonylag hatékony konfliktuselkerülő potenciálja ugyanakkor semmit sem ér az államok - többnyire nemzetállamok - katonai és gazdasági ereje nélkül, amely nem helyettesíthető szépen hangzó eszmékkel, mindenható digitális soft power tényezőkkel vagy kikényszerítő erőt nélkülöző nemzetközi joggal.

A globális üzleti óriások mára képesek saját érdekeiket érvényesíteni, akár államokkal szemben is. Ugyanakkor, a nemzetközi vállalatok, ha úgy tetszik, szerencsére, még nem rendelkeznek a hatalom két alapvető pillérével: a jogalkotás jogával és az erőszakszervezetek feletti kontroll monopóliumával. Noam Chomsky, a neves amerikai nyelvész és libertariánus szocialista politikai gondolkodó szerint az amerikai demokrácia már évtizedek óta az óriásvállalatok befolyása alatt áll, ami egyfajta groteszk technokráciává transzformálta a rendszert. E liberális-szocialista nézőpont mentén sokan úgy vélik, hogy nem csupán légből kapott elképzelés, hogy Elon Musk, a világ egyik leggazdagabb embere és cégvezetője, kormányzati szerepvállalása révén, Donald Trump adminisztrációjának részeként kísérletet tesz a hatalom e két kulcselemének megszerzésére – mintha a valódi hatalom birtokosa lenne, az elnöki poszt mögött rejtőzködve.

A szerző egy elismert PhD kutató, aki az amerikai kultúra és társadalom mélyreható szakértője, és az ÖT csapatának értékes tagja.

Ez a cikk az ÖT és az Index szerkesztősége közötti együttműködés eredményeként jelent meg nálunk. Amennyiben szeretné megosztani, hozzászólni, vagy további hasonló tartalmakat felfedezni, ne habozzon felkeresni partnerünket, az ÖT weboldalát!

A véleménycikkek nem mindig tükrözik az Index szerkesztőségének hivatalos álláspontját.