Közeledik egy újabb pusztító konfliktus? – A hírszerzés figyelmeztetése már itt van.

Izrael alapelve világos és határozott: az ellenséges felek számára tilos atomfegyverek birtoklása.

Az izraeli katonai doktrína egyik legalapvetőbb sarokköve az, hogy a zsidó állammal ellenséges viszonyt ápoló államoknak nemhogy atomfegyvere, de igazából atomprogramja sem lehet. Jeruzsálem ennek az elképzelésnek először akkor adta meglehetősen látványos jelét, amikor 1981-ben porig bombázta Irak épülő atomkomplexumát Bagdad határában. Jeruzsálem innentől fogva egyértelművé tette, hogy nem lát szívesen atomprogramokat a régióban.

Teherán viszonylag könnyedén megúszta az izraeli katonai akciókat. Irán már az 1950-es években megkezdte az urándúsítást, ám abban az időszakban a zsidó államnak nem voltak aggályai az atomprogrammal kapcsolatban. Ekkoriban Teherán még nem számított ellenséges államnak; sőt, az 1979-es forradalom előtt Jeruzsálem legfontosabb regionális szövetségesének tekintették.

Az iszlamista hatalomátvétel után Irán valószínűleg túl nagy kihívást jelentett volna az IDF számára, ezért nyílt katonai akció az ország atomprogramja ellen sosem történt. Jeruzsálem azonban valószínűleg más módszerekkel próbálta megakadályozni a program fejlődését. Az utóbbi években meglepően sok esetben kerültek sorra rejtélyes balesetek, amelyek során iráni atomtudósok életüket vesztették. Izrael hivatalosan soha nem ismerte el ezeket a gyilkosságokat, de a titkos műveletek hátterében sokan a zsidó államot sejtik.

Jeruzsálemre egyébként sem volt sosem jellemző az, hogy nyilvánosan beismerte volna a hasonló titkosszolgálati akciókat.

A nyugati hatalmak által hirdetett atomalku első pillantásra vonzó lehetett Jeruzsálem számára, ám a zsidó állam már a tárgyalások kezdetén világossá tette, hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) felügyelete sem elegendő ahhoz, hogy biztonságosnak ítélje iráni riválisa atomprogramját. A zsidó vezetés álláspontja az, hogy a fenyegetés mértéke olyan magas, hogy nem fogják elfogadni a helyzetet, amíg Irán atomprogramját teljes mértékben nem semlegesítik.

Jeruzsálem egyébként éppen az iraki fiaskó miatt a NAÜ-ben sem igazán bízik. 1981-ben az IDF azzal magyarázta a reaktorblokk elleni támadást, hogy az csak fedőműveletként szolgált Irak számára, igazából atomfegyvert akartak ott fejleszteni. A NAÜ a bombázások után helyszíni szemlét tartott, ahol megállapították, hogy Irak békés célokra építette a reaktorblokkot, de ezt a jelentést Jeruzsálem sosem fogadta el. A nemzetközi csúcsszervezet renoméját azóta a fukusimai atomkatasztrófa, az ukrajnai zaporizzsjai atomerőmű körüli ügyetlenkedés, valamint legújabban az iraki atomprogram újraindításának ötlete tovább rontotta, nem meglepő tehát, hogy a zsidó állam továbbra sem repes az örömtől, amikor "NAÜ-biztosítékokról" hall.

Izrael fő szövetségese jelen esetben az Egyesült Államok volt. Washington az éppen regnáló elnököktől függetlenül kizárta annak a lehetőségét, hogy Irán valaha atomfegyverhez jusson, a pontos elképzelések azonban nem igazán találkoztak egymással: az Egyesült Államok hajlandó lenne megengedni Teheránnak a polgári felhasználásra történő urándúsítást, amit Izrael ugyanakkor elutasít.

A helyzeten a hol akadozó, hol újra lendületet nyerő nemzetközi tárgyalások nem igazán javítanak. Érdemes észben tartani, hogy Izrael jelenleg sokkal inkább kedvezőbb színben látja Donald Trumpot, mint elődjét, Joe Bident. Ugyanakkor Trump és Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök viszonya sosem volt zökkenőmentes.

Valószínűleg örömmel figyeli az izraeli vezetés, hogy Trump Irán bombázásának lehetőségét pedzegeti. Bár Jeruzsálem hadereje rendkívül jól képzett, modern technológiával ellátott és tapasztalt katonákkal büszkélkedhet, a geopolitikai helyzet bonyolultsága miatt mindig hasznos lehet egy olyan szövetséges támogatása, mint az Egyesült Államok.

A Szent Grálként emlegetett atomprogram lebombázása után Irán komoly fenyegetéssé válhat, amely aggodalomra adhat okot a régió stabilitása szempontjából.

Bár első pillantásra az izraeli-iráni viszonyok két egymással szembenálló fél konfliktusaként tűnhetnek, a helyzet mögött sokkal árnyaltabb és pragmatikusabb dinamikák húzódnak meg. Az elmúlt két év eseményei jól illusztrálják ezt a komplexitást: például Teherán egy izraeli bombázás után nyíltan bejelentette, hogy légicsapásokat fog indítani Izrael ellen, sőt, még a támadás időpontját is nyilvánosságra hozta. Ez lehetőséget adott Jeruzsálemnek arra, hogy felkészüljön a várható támadásra. Érdekes módon a teheráni válasz első lépései meglehetősen ügyetlenül zajlottak: a Sahed drónok, amelyek a légvédelem figyelmének elterelésére szolgáltak, még Irak légterében tartózkodtak, miközben az izraeli, amerikai és jordániai légvédelem már a valódi csapásmérő rakéták semlegesítésére készült. Ez a helyzet jól példázza, hogy a két ország közötti feszültség nemcsak ellenségeskedésről, hanem stratégiák és taktikák összetett játékáról is szól.

Az áprilisi támadásra válaszul az izraeliek berepültek Irán légterébe, szétlőtték az egyik iráni légvédelmi rendszer tűzvezető központját, ami történetesen az ország legfontosabb atomkomplexumát védte, majd hazarepültek.

Bár sokak számára meglepő lehet, Irán és Jeruzsálem egyaránt higgadtan reagált az áprilisi rakétatámadásokra.

Teherán bebizonyította, hogy meg meri támadni Izraelt, anélkül, hogy komolyabb károkat okozott volna az országban, Jeruzsálem pedig megmutatta, hogy az iráni atomprogram nincs biztonságban, anélkül, hogy tényleg eltalálta volna a komplexumot.

A helyzet mindkét fél számára rendezett volt.

Tavaly októberben egy jelentős fordulat következett be: Hasszán Naszr Alláh, a Hezbollah vezetőjének meggyilkolása után Irán újabb rakétatámadást indított Izrael irányába. Ezúttal azonban a különböző fegyveres egységek akciói sokkal koordináltabbak voltak, mint korábban. Bár a zsidó állam katonai infrastruktúrájában nem keletkeztek jelentős károk, Teherán világosan jelezte, hogy képes áttörni az izraeli légvédelmi rendszeren. Jeruzsálem erre gyors és határozott választ adott: légicsapásaik következtében súlyos károkat okoztak az iráni légvédelmi rendszerekben.

A fentiekből ugyanakkor látható, hogy hiába számít Irán Izrael legkomolyabb ellenfelének, a két állam alapvetően igyekszik arányos akciókat indítani egymás ellen.

Az izraeli-iráni feszültség új dimenziót nyerne, ha Jeruzsálem nyíltan támadást indítana az iráni nukleáris létesítmények ellen. Ez a lépés kétségtelenül jelentős mérföldkő lenne a két ország közötti konfliktus történetében.

Az, hogy Washington értesülései szerint az izraeliek dolgoznak egy ilyen volumenű támadás részleteinek kidolgozásán, ugyanakkor nem feltétlenül abból ered, hogy a perzsa állam nukleáris programjáról folyó tárgyalások akadoznak, ennél jóval komolyabb változások is beálltak Teherán környékén.

Az Irán vezette "Ellenállás Tengelye" az utóbbi évek során sorra szenvedte el a csapásokat: a Gázában uralkodó Hamász és a libanoni Hezbollah katonai struktúrája gyakorlatilag összeomlott, míg a Teherán által támogatott Bassár el-Aszad szír elnök hatalma is meginogott. Noha Irán Oroszországgal kötött szövetséget, Moszkva jelenleg nem áll készen arra, hogy jelentős mértékben belépjen egy potenciális iráni-izraeli konfliktusba. Így tehát Irán mostanra szembetűnően meggyengült.

A hadviselés egyik alapvető elve az, hogy ha már elkerülhetetlen a háború, akkor érdemes azt olyan időszakra ütemezni, amikor az ellenfél gyengébb, és nem a legnagyobb erejével rendelkezik.

Amennyiben Jeruzsálem valóban azon gondolkozik, hogy megelőző jelleggel lebombázza az iráni nukleáris infrastruktúrát, úgy ebben minden bizonnyal szerepet játszik az is, hogy bár csigalassúsággal, de haladnak az orosz-ukrán béketárgyalások, a zsidó állam pedig valószínűleg nem szeretné megvárni, hogy az Ukrajnában harcoló orosz alakulatok felszabaduljanak, még akkor sem, ha minimum kérdéses, hogy a háború lezárta után Moszkva egyáltalán belemenne-e abba, hogy Irán oldalán Izraellel harcoljon.

Kulcskérdés az, hogy Washington diplomáciai úton képes-e meggyőzni Izraelt arról, hogy legalább addig, amíg az amerikai-iráni tárgyalások teljesen kudarcot vallanak, a vadászbombázóit a földön tartsa. Gyakran elterjedt tévhit, hogy Jeruzsálem kizárólag az Egyesült Államok beleegyezésével indít katonai akciókat. Ezzel szemben Izrael határozottan önállóan cselekszik, amikor állami biztonságáról van szó.

Fontos hangsúlyozni, hogy míg Biden elnök inkább diplomatikus, erős szavakkal próbálta befolyásolni Izrael politikáját, addig Trump és csapata sokkal harciasabb válaszokat ad a számukra nem tetsző eseményekre. Netanjahunak valószínűleg nem kell attól félnie, hogy Washington lemond róla, hiszen Izrael továbbra is az Egyesült Államok legfontosabb és legmegbízhatóbb szövetségese a közel-keleti térségben. Azonban kulcsfontosságú tényező, hogy egy potenciális háború esetén mekkora támogatást nyújtana az amerikai kormány. Már most biztosra vehető, hogy ha Trump a tárgyalások kudarcát követően ténylegesen bombázást rendelne el Irán ellen, Izrael is aktívan részt venne a konfliktusban. Ugyanakkor ez egy jelentősen kockázatosabb lépés lenne, ha Netanjahu egyedül próbálná meg legyőzni a gyengült, de még mindig nem elhanyagolható fenyegetést jelentő Iránt.

Szakértők rendszeresen hangsúlyozzák, hogy a mély és összetett ellentétek, mint például Izrael és Irán közötti feszültség, elkerülhetetlenül nyílt konfliktushoz vezethetnek. Jelenleg különösen figyelemre méltó, hogy Teherán soha nem volt még ilyen sebezhető a XXI. században. Ugyanakkor

Egy Iránhoz hasonló, hatalmas ellenféllel szemben Izrael valószínűleg alaposan mérlegelni fogja, mielőtt egy ekkora léptékű katonai műveletet indítana.