Persze, íme egy egyedi változat a kérdésedre: Volt valaha egy olyan időszak a történelemben, amelyet aranykorként emlegethetünk? | 24.hu

Az emberi psziché sajátos sajátossága, hogy hajlamos a múltat idealizálni, mintha rózsaszín szemüvegen keresztül néznénk vissza. De vajon valóban osztályozható-e bármelyik időszak aranykorként? E kérdéseket járja körül a BBC History áprilisi számának cikkében, amelyet most röviden összefoglalunk.

Az ókorban úgy vélték, hogy a kezdet kezdetén tökéletes volt az emberek élete. Kr. e. 700 körül - a bibliai Éden mítoszához hasonlóan - Hésziodosz görög költő arról beszél, hogy az emberek "úgy éltek, mint az istenek, szívüket nem gyötörte fájdalom, távol éltek a törődéstől és a szomorúságtól". Hét évszázaddal később Hésziodosz római utódja, Ovidius az Átváltozások című művében úgy tudja, hogy az ember kialakulását a világ négy egymást követő korszaka követi. "Első volt az aranykor, törvény bosszúja nélkül önként volt igaz és hűséges e korban az ember." (Kerényi Grácia fordítása)

Vajon Hésziodosz és Ovidius mit értett ezen? Az emberiség hajnalán lett volna legjobb az élet? A történészek ritkán értenek egyet bármiben is, így abban sincs köztük szakmai konszenzus, hogy az emberek hogyan érezték magukat a régi társadalmakban. Jó vagy rossz idők jártak? Majd a társadalmi fordulatokat követően jobb lett az élet vagy éppen rosszabb? A saját bőrünkön is érezzük, hogy idővel jobb vagy rosszabb lesz-e az életünk. De megítélhető-e ezen az alapon a történelem folyamata?

Aztán ott a probléma, hogy mit értünk "jó" vagy "rossz" idők alatt. Hogyan határozzuk meg, mi a virágkor? Kevés dolog fontosabb az alapvető anyagi javakhoz köthető életszínvonalnál. Milyen jól táplálkoztak, ruházkodtak és laktak az emberek? Mennyire voltak egészségesek és éltek biztonságban? Persze a túléléshez szükséges minimumon túl már anyagi és szellemi értelemben is nehéz meghatározni, mitől jobb vagy rosszabb az élet minősége.

A történelem során alig akad olyan fogalom, amelynek nagyságát olyan nehéz lenne megragadni, mint a boldogságét.

A történelem hajnalán a jó és rossz időkről alkotott elképzeléseink zavarba ejtően ellentmondásosak, és ez már az alapfogalmak szintjén is megmutatkozik. A neolitikus forradalom, amely körülbelül 10 ezer évvel ezelőtt kezdődött, a korábbi vándorló vadászó-gyűjtögető közösségek fokozatos áttérését jelentette a letelepedett, élelmiszertermelő életmódra. Ezt a váltást hajdanán egyértelmű előrelépésnek tartották, hiszen hosszú távon lehetővé tette az emberiség számára, hogy kialakuljon a civilizáció – olyan összetett és sűrűn lakott társadalmak, városok, kormányok, bürokráciák és hadseregek színtere, amelyek a biztonságot és kényelmet hivatottak nyújtani az embereknek. Azonban vajon valóban jobb életet biztosított ez a fejlődés, mint amilyennel a múltban találkozhattak? Thomas Hobbes, a 17. századi angol filozófus szavai szerint a korábbi állapot "magányos, szegény, mocskos, kegyetlen és rövid" volt. De a kérdés, hogy a civilizációs előnyök valóban felülmúlják-e a régi életformák hátrányait, továbbra is megválaszolatlan marad.

A következő évszázadban egy újabb jelentős gondolkodó, a genfi származású Jean-Jacques Rousseau, a "természetes állapot" fogalmával vált ismertté, amelyet ő magasabb rendűnek tartott. Rousseau a múltat aranykorként értékelte, amelyet a későbbi generációk romboltak le. Ezt az elképzelést az 1960-as években Marshall Sahlins, egy amerikai antropológus, továbbfejlesztette. Sahlins szerint a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató "eredeti jóléti társadalmak" tagjai megfelelő táplálkozásban részesültek, és több szabadidővel bírtak, mint a mai emberek. Ezzel szemben más kutatók azt állítják, hogy a vadászó-gyűjtögető közösségekben belső és külső erőszak uralkodott, és gyakori volt, hogy a gyermekeket, valamint az idősebbeket megölték.

Thomas Malthus, az angol tudós és anglikán lelkész, 1798-ban egy sötét előrejelzést fogalmazott meg, amely a történelem kegyetlen valóságát tükrözi, és amely új értelmet ad az aranykor mítoszainak. Malthus szerint a rendelkezésre álló földterületek korlátozott kapacitással bírnak az erőforrások kitermelésére, felhasználására és gyarapítására. Ugyanakkor a népesség növekedése exponenciálisan gyorsul, ami elkerülhetetlenül ínséget eredményez a társadalmakban. Amikor a közösségek elérik a környezetük terhelhetőségének határait, akkor "örökké a boldogság és a nyomor között ingadoznak", ezzel rávilágítva az emberi létezés törékeny egyensúlyára.

Ha elfogadjuk Malthus múltbeli nézeteit, kénytelenek vagyunk szembenézni néhány zavarba ejtő következménnyel is. Például azt a megállapítást, hogy bizonyos tényezők, mint a járványok vagy a társadalmi erőszak, paradox módon előnyökkel járhatnak, hiszen csökkenthetik a népességet. Továbbá, a fájdalom és szenvedés, amelyeket el szeretnénk kerülni, sajnos nem elkerülhető. Amikor az események lecsendesednek, a megmaradottak számára valójában több erőforrás áll rendelkezésre, mint korábban, ami új perspektívákat kínál a jövő építésére.

De vajon tényleg csak ennyi lenne a történet lényege? Az érintettek, akik számára a nyilvánvaló előnyök – mint például a puszta életben maradás – mellett, valószínűleg más szempontokat is figyelembe vettek, mindenképpen profitáltak a népesség növekedéséből. Egy nagyobb közösség hatékonyabban tudta megvívni a harcait az erőforrásokért a kisebb csoportokkal szemben. Ezáltal képes volt megnyerni a háborúkat, és folytatni a terjeszkedését. Ami pedig igazán lényeges, az az, hogy ez a folyamat nem kellett, hogy zéró összegű játszmává váljon. A több ember, jellemzően, több kollektív intelligenciát, kreativitást és innovációt hoz magával, ami végső soron technológiai áttörésekhez is vezethet. Sokan úgy vélik, hogy az emberi populáció mérete szoros kapcsolatban áll azzal, hogy mennyire komplexek az emberi társadalmak.

A történelem értelmezése gyakran hajlamos arra, hogy túlságosan Európa központú legyen. Elődeink a gyarmatosítás időszakában a klasszikus civilizációk, mint például a Római Birodalom, mint mintaként tekintettek, és ezek társadalmi modelljeit kívánták felülmúlni. A 18. század végén Edward Gibbon brit történész úgy fogalmazott, hogy az ókori Róma Kr. u. 96 és 180 között élte fénykorát. Gibbon szerint ebben az időszakban "az emberi faj állapota volt a legboldogabb és legsikeresebb".

Róma lenyűgöző teljesítménye a fennmaradt műalkotásokban, építészeti remekművekben és irodalmi értékekben öltött testet – legalábbis ha ez a kritériumunk. Érdekes módon azonban a csontvázleletekből nyert régészeti bizonyítékok arra utalnak, hogy a birodalom átlagos polgárainak életszínvonala éppen a Pax Romana, a "római béke" időszakában volt a legalacsonyabb, amikor a római társadalom más szempontból a fénykorát élte. A 5. században, a birodalom összeomlása után, a híres "sötét középkor" idején valószínűleg sokkal kedvezőbb körülmények között élhettek az emberek a hajdani birodalom nyugati területein.

Egy 2021-es kutatás eredményei arra világítanak rá, hogy a római korban élő gallok átlagosan alacsonyabb termetűek voltak, és csontjaikban számos negatív élettani elváltozás nyomai fedezhetők fel. Ezek a problémák a Római Birodalom bukása utáni időszakban élők esetében már sokkal ritkábban fordultak elő. A különbségek fő okai között említést nyernek a gyermekkorban gyakori betegségek, valamint a zsúfolt városi életmód, amelyek kedvezőtlen hatással voltak az egészségre.

Mégiscsak egyértelműen az a kérdés, hogy kiről is van szó. Európában például csaknem mindig jobban járt az, aki gazdag, fehér, szabad férfi volt - mint amilyen Gibbon is. Csaknem minden fennmaradt római régészeti lelőhely Pompejitől Palmüráig bőséges bizonyítékkal szolgál arra, hogy a birodalom arisztokráciája és a provinciabeli elit milyen jól élt. De sokak élete - nem utolsósorban Róma hatalmas, rabszolgaságban tartott munkaerejéé - aligha lehetett olyan boldog és sikeres.

A társadalmi egyenlőtlenségek és a különböző csoportok gazdasági helyzete szorosan összefonódott a népességváltozásokkal, ami ciklikus jelenséggé vált. Talán a legkiemelkedőbb példa erre a késő középkori válság, amely 1300-tól 1500-ig terjedt Európában. Az ezt megelőző évszázadokban a gazdasági fellendülés, a népességrobbanás és a monumentális építkezések, mint például a román és gótikus katedrálisok építése, jellemezték a kort. A művészet, a filozófia és az irodalom ekkor virágzott. Ám a 14. században egy sor tragikus esemény zárta le ezt az aranykort: először a 1315-1317 közötti súlyos éhínség, majd a 1347-1351 között pusztító "fekete halál" nevű pestisjárvány terjedt el. Ezen kívül a folyamatos háborúk is rányomták bélyegüket a korra, különösen az Anglia és Franciaország között zajló százéves háború (1337-1453) következtében.

Az utóbbi időszakban néhány történész a késő középkort szinte aranykorként festi le, új megvilágításba helyezve ezt a szakaszt a történelemben.

Azok, akik túlélték a háborúkat, a járványokat és az éhezést, többnyire jobb színvonalon éltek - legalábbis ami az anyagi részét illeti -, mint az elődeik. Az európai népesség megfeleződött, így több szabadon elfoglalható földterület maradt, egy-egy embernek bőségesebb források álltak rendelkezésére. Mivel kevesebb volt a kétkezi dolgozó, a túlélők magasabb munkabért és alacsonyabb bérleti díjakat tudtak kialkudni. A közemberek étrendjében megjelent a hús, az öltözködésük is kifinomultabb lett. Egyes területeken megkezdődött a jobbágyság felszámolása.

2017-ben Walter Scheidel osztrák történész fogalmazta meg az emberiség történetének talán legpesszimistább összegzését. A történelem jó részét áttekintette a közel-keleti és dél-európai késő bronzkori társadalmak Kr. e. 12. századi összeomlásától kezdve a 20. századi forradalmakig és a "totális háborúig". Arra az elkeserítő következtetésre jutott, hogy a világjárványok nyomán bekövetkező tömeges népességcsökkenés, a véres forradalmak és az államok összeomlása az egyetlen valóban hatásos módja annak, hogy történelmi léptékben csökkenjen az egyenlőtlenség.

De ismét felvetődik, hogy miként nevezhetnénk "jó időknek" a tömeges pusztulást követő felvirágzást? Helyénvaló-e "magas életszínvonalúnak" nevezni egy olyan időszakot, amelyben a népesség fele meghal, a szeretteinkkel együtt?

A 17. században fektették le a kapitalizmus és a 18-19. századi ipari forradalom alapjait, amikor a mezőgazdaság is piaci alapon kezdett működni, és egyre szélesebb körben terjedtek a manufaktúrák. Azonban egy elsődlegesen agrártársadalomból az ipari társadalomba való átmenet ugyanolyan ellentmondásos, mint amikor sok évezreddel korábban a vadászó-gyűjtögető társadalom letelepedett, és áttért az élelmiszer-termelésre. Ahogy Charles Dickens az 1859-ben kiadott híres művét, a Két város regényét kezdi: "Azok voltak a legjobb idők; azok voltak a legrosszabb idők." (Karinthy Frigyes fordítása)

A gyors technológiai fejlődés és a hatalmas mértékű új energiafelhasználás - a fosszilis tüzelőanyagok használata - látványosan megnövelték a gazdaság hatékonyságát először Angliában, aztán a kontinentális Európában, Amerikában, majd az egész világon. Az emberi társadalmak képesek lettek - legalábbis egy időre - megszabadulni a Malthus által elképzelt népességnövekedést gátló határoktól. Sokkal nagyobb anyagi bőség keletkezett, mint előtte bármikor. Ezzel párhuzamosan a változás szétdúlta a korábbi társadalmi struktúra alapját jelentő közösségek életét és életkörülményeit, aminek következtében a mezőgazdasági dolgozók kénytelenek voltak a városokba költözni, hogy az iparban helyezkedjenek el.

Bár néhány egyén számára kedvező lehetőségeket teremtett, sokak munkakörülményei, táplálkozása és lakhatása drámaian romlott, ami számos aktivistát, köztük Dickens-t és Karl Marxot is cselekvésre ösztönzött. Az olyan eszmékkel, mint a szocializmus és a nacionalizmus, a hirtelen és széleskörű társadalmi változások által kiváltott bizonytalanságra próbáltak választ adni.

Közben az iparosított hadseregek új dimenziókat nyitottak az európai birodalmak számára, lehetővé téve számukra, hogy folyamatosan aláássák és kizsákmányolják a világ többi részét. A konfliktusok, különösen a 20. században, soha nem látott mértékűvé váltak. Érdekes módon azonban ez a korszak egyszerre volt a legvéresebb és a legkevésbé véres évszázad a történelem lapjain. Mert a valóság az, hogy

Ekkor a világ számos emberét fenyegette az erőszakos halál, ugyanakkor a népesség növekedése olyan ütemben zajlott, hogy az emberiség összlétszámához képest ekkor vesztették életüket a legkevesebben ilyen módon.

Sőt ahogy Thomas Piketty francia közgazdász 2013-ban kifejtette, ezek a háborúk már önmagukban is nagy lépést tettek az ipari korszak hatalmas gazdasági egyenlőtlenségének felszámolása felé. Valljuk be: ez mindenkit egyformán érint, hiszen semmi sem pusztítja olyan hatékonyan a gyárakat, vasutakat és az ingó és ingatlan vagyont, mint az iparosított háborúk. De tényleg pozitívan kell értékelnünk a második világháború szörnyű eseményeit? Ha így tennénk, meggyaláznánk annak a sok millió embernek az emlékét, akik a nemzetek oltárán feláldozva haltak meg.

A 21. században az emberi társadalmak csaknem minden tekintetben gazdagabbak, összetettebbek, szorosabb kapcsolatban állnak egymással és technológiailag fejlettebbek, mint a történelem során bármikor. Ugyanakkor visszatért a társadalmon belüli óriási egyenlőtlenség is, és a különböző társadalmak között ugyanez a tendencia figyelhető meg. Miközben az előrejelzések szerint a Föld népessége eléri csúcspontját, a modern gazdaságok óriási hatást gyakorolnak a környezetre, nem utolsósorban az üvegházhatású gázok kibocsátására és az ennek következtében elszabadult klímaváltozásra.

Az emberek és a környezetük közötti kapcsolatok rendkívül összetett és sokszínű dinamikát mutatnak. A történelem folyamán már számos alkalommal tapasztalhattuk, hogy ezek a kölcsönhatások hosszú távú éghajlatváltozásokhoz vezettek. Kétségtelen, hogy folyamatosan formáljuk bolygónkat, és közben magunk is alakulunk, de a jelenlegi helyzetünk még soha nem volt ennyire drámai. Ezért nem is beszélhetünk a mostani időszakról aranykor formájában.

A múlt emlékei iránti nosztalgia hajt minket, akárcsak Hésziodoszt és Ovidiust, hogy felfedezzük a történelem korábbi időszakait, ahol a gyökereinket keresgéljük – mint ahogyan ifjúságunkat idézzük fel –, és ezeket az időket "aranykornak" tituláljuk. Valójában azonban a legtöbb időszak nem csupán jó vagy rossz; inkább e kettő bonyolult keveréke. A modern világ nem jobb, de nem is rosszabb, csupán mindabból, ami volt, több található benne. Az ökológiai túlzás és az emberi fajra leselkedő kihalás veszélye egy olyan technológiai szinttel fonódik össze, amely lehetővé teheti számunkra, hogy még egyszer tanúi legyünk egy tökéletes napfelkeltének, mielőtt végleg elmerülnénk a sötétségben.