Magyarország és az Egyesült Államok: a fasiszta eszmék árnyékában, de diktatúra nélkül.

A világ drámai eseményei a média csatornáin keresztül egyre inkább a körülöttünk zajló erőszak fokozódására és a vészterhes idők elérkeztére figyelmeztetnek. A belpolitikai viták pedig kíméletlenebbé válnak, mintha egyre inkább elveszítenénk a türelmünket egymás iránt. De vajon mennyire tükrözik ezek a narratívák a valóságos tényeket és folyamatokat, és mennyire szolgálnak manipuláció céljából? Felmerül a kérdés, hogy a mai szélsőjobboldali populizmus értelmezhető-e fasizmusként. Erről beszélgettünk Kapelner Zsolt filozófussal, az Oslói Egyetem posztdoktori kutatójával, aki szenvedéllyel írt a fenti témákban, és új perspektívákat kínál a társadalmi diskurzusban.

Utóbbi írásai nem sok jót sejtetnek a világ jövőjéről.

Valóban, a világpolitikai táj helyzetének fényében nem mondhatjuk, hogy optimista időszakot élnénk. Számos jel utal arra, hogy viharos idők elé nézünk: a fegyveres összecsapások egyre gyakoribbá és véresebbé válnak, és a nukleáris háború réme is ott lebeg a levegőben. Az Egyesült Államokban a belső feszültségek politikai erőszak formájában törnek a felszínre. Felmerül a kérdés: vajon tényleg több erőszak tanúi vagyunk, vagy csupán a média és a közvélemény figyelme irányul ezekre a konfliktusokra, ami által fokozottan észleljük őket?

Van ennek egy különleges, virtuális dimenziója, nemde? A hangulat teremtése, a fenyegetettség fokozása mind hozzájárul ahhoz, hogy a valóság és a képzelet határvonalai elmosódjanak. Az érzések intenzitása, a feszültség fokozása mind-mind olyan elemek, amelyek egy egészen új élményt kínálnak.

Ha így van, az is beszédes, hogy milyen érzelmi állapotok erősödhetnek meg egy adott korszakban. Érezzük a létező feszültséget, miközben a jelenlegi társadalmi és politikai keretek nem arra lettek kialakítva, hogy csökkentsék a fenyegetéseket; sokkal inkább táplálják azokat. Ebben a világban egyre inkább normává válik, hogy az erőszakkal és annak veszélyével, akár államok között, akár más színtéren, együtt kell élnünk. A politikai retorika ígéreteit hallgatva legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy a győztesek oldalán találjuk magunkat.

Trump és hasonló szélsőjobboldali vezetők folyamatosan azt hangoztatják, hogy a világ tele van erőszakkal, és a politika csupán barátok és ellenségek harcáról szól, de ők maguk a győztesek lesznek. Azonban egy szót sem ejtenek arról, hogyan lehetne olyan társadalmi struktúrákat kialakítani, amelyek megszüntetik a fenyegetéseket az emberi kapcsolatokban.

Ezért nem meglepő, hogy az európai társadalmak többsége fokozatosan olyan szemléletmódra tér át, amely szerint a különböző társadalmi feszültségek kiéleződése és erőszakba torkollása elkerülhetetlennek tűnik.

A jelenlegi helyzet a globális kapitalizmus önálló dinamikájában bontakozik ki, amely már nem találkozik ideológiai vagy politikai ellenfelekkel.

A felvetés nem mentes az alapvető kérdésektől, azonban számomra nem tűnik kellően megalapozottnak. Úgy vélem, hogy a kapitalizmus számára a béke a legkedvezőbb állapot. Ha visszatekintünk a történelmi fejlődésére, láthatjuk, hogy bár a háborúk, konfliktusok és gyarmatosítások részét képezték a rendszer kialakulásának, a valódi mozgatórugója a tőke logikája és a profittermelés. Ezt a profittermelést pedig leginkább az segíti elő, ha az emberek bérmunkában töltik az idejüket.

Mi történik, ha gazdasági válság sújtja a társadalmat? Ilyen helyzetekben gyakran felmerül a kérdés, hogy nem lenne-e hasznos a nemzeti identitásra támaszkodva, feszültséget generálva megőrizni a társadalmi kohéziót?

Valóban, ez egy érdekes kérdés: vajon a kapitalizmus belső logikája vagy inkább ellentmondásai állnak a jelenségek mögött. Emellett fontos megjegyezni, hogy a globális kapitalizmus nem uralja teljes mértékben a világot; más erők is léteznek, amelyek befolyásolják a társadalmi és gazdasági struktúrákat. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a jelenlegi helyzet egyre inkább aláássa azokat a rendszereket és mozgalmakat, amelyek potenciálisan hozzájárulhatnának egy békésebb és igazságosabb világ kialakításához. A fokozódó instabilitás és a gyakori válságok teret adnak annak, hogy bizonyos csoportok a biztonság illúziójával csábítsák el a társadalom egyes rétegeit egy erőszakosabb politikai irányvonal felé.

Mögöttük is tőkés erők állnak a háttérben.

Inkább úgy fogalmaznék, a globális tőkés­osztály egyre inkább e felé a politika felé fordul. Nem hiszem, hogy olyan oligarchák, mint Elon Musk, lennének a kurzus hajtóemberei. A tőkés­osztály képviselői követnek trendeket, amelyek a kapitalizmus belső ellentmondásai miatt szabadultak el. A rendszer ettől nem fog stabilizálódni. Érdekes egyébként, hogyan működnek az érdekek a kapitalizmusban.

Materialista alapon azt gondolnánk, a történelmet anyagi érdekek meg ilyesmik mozgatják. Mégis azt látjuk, a tőkésosztály tagjai szerte a világon saját materiális érdekeik ellen cselekszenek, mert mindenkinek rosszabb lesz olyan világban élni, amelyet most létrehoznak.

Elképzelhető lett volna, hogy 2008 után a társadalom úgy véli, túlléptünk az új vadkapitalizmus, a neoliberalizmus és a dereguláció határain. Szükség lenne egy új társadalmi szerződésre, amely garantálná a rendszer hosszú távú stabilitását. Olyan osztálykompromisszummal, amely a második világháború után teremtette meg a nyugati jóléti állam alapjait. Ez ugyan átmeneti korlátokat szabna a globális tőkéseknek, lelassítva ezzel a hatalom- és vagyonfelhalmozást, de hosszú távon mégis megszilárdítaná pozíciójukat. Elvileg tehát a tőkéseknek is érdekük lett volna elkerülni a bizonytalanságot és az instabilitást. Azonban, mint minden ember, ők is hajlamosak a rövid távú nyereség hajszolására, sokszor nem veszik észre, mi szolgálja igazán az érdeküket. A jelenlegi helyzetre úgy reagáltak, hogy inkább a vagyonuk és hatalmuk maximalizálására törekednek, még ha ez azt is jelenti, hogy hajlandók kompromisszumokat kötni populista erőkkel.

De hát ellenfeleik, köztük Oroszország, szintén őket támogatják. Mire jó, hogy az Eu­ró­pai Unió, a transzatlanti szövetség egymással versengő nemzetállamokra hulljon szét?

Ismét hangsúlyozom, nem érdemes túlértékelni ezeknek a szereplőknek a belátóképességét és tudását. Ha távolról figyeljük az eseményeket, könnyen olyan érzésünk támadhat, mintha istenek küzdenének egymással. Azt képzeljük, a hatalmasok jobban átlátják a világ összefüggéseit, mivel ők irányítják a történéseket. Pedig ez nem így van. Lehet, hogy őszintén hiszik, hogy az új szélsőjobboldali politika stabilizáló ereje lesz, ha győzelmet arat. Másrészt elgondolkodhatnak azon is, hogy a szélsőjobboldal támogatása hosszú távon fokozza a feszültségeket, és a társadalom többi tagja egyre nehezebb helyzetbe kerülhet. De a saját érdekeik szempontjából ez számukra kedvező forgatókönyv lehet, hiszen ők fognak a romok felett uralkodni.

Egyik írásában a jelenlegi szélsőjobboldali populizmust határozottan fasizmusnak titulálja. Felmerül a kérdés: vajon a Trump-féle vagy az Orbán-féle politikai irányvonal valóban fasiszta jellegű?

Szerintem a XXI. századi szélsőjobboldali törekvéseket helyénvaló és tárgyilagos fasizmusként leírni. Kétségtelen, hogy nagy viták folynak a fasizmus definíciójáról. Vannak köztük olyanok, amelyekbe sem Trump, sem Orbán nem helyezhető el. Én mégis azt gondolom, a jelenlegi szélsőjobboldali formációk a fasizmust képviselik. Nem a megbélyegzésük, a náci kártya politikai kijátszása ezzel a célom. Egyszerűen nehezen vitatható, hogy számos vonásuk folytonosságot mutat a történelmi fasizmussal. Politikájuk nyíltan a barát-ellenség logika mentén működik, a politikai ellenfelek idegen elemek, akik a nemzet létét fenyegetik, ezért ki kell rekeszteni őket a közéletből. Ehhez a retorikához járul az erőszak, a militarizmus sajátos felértékelése, egyfajta rasszalapú gyűlöletkeltés, amely napjainkban elsősorban a bevándorlókra irányul. Összeesküvés-elmélet is kapcsolódik hozzá: a globális liberális elitek próbálják elérni, hogy nem fehér népességek beáramoljanak Európába, és a helyi népességet, civilizációt eltüntessék a föld színéről. Ez a mai Republikánus Párt vagy a Fidesz retorikájában egyaránt helyet kap.

Amikor a politikai ellenfeleket ellenséges erőkként, fajidegen elemeket szolgáló csótányokként vagy poloskákként ábrázolják, és azt sugallják, hogy őket el kell takarítani, akkor számomra nem sok különbség van a történelmi fasizmus és e felfogás között.

Természetesen senki sem állítja, hogy a mai magyar politikai rendszer bűnei párhuzamba állíthatók a náci Németország borzalmaival. Ugyanakkor érdemes figyelemmel kísérni, mi zajlik például az Egyesült Államokban. Az államhatalom az erőszakszervezeteit arra használja, hogy aktívan elnyomja a szólásszabadságot, és üldözze azokat, akik eltérnek a megszokott bőrszíntől vagy etnikumtól, mindezt az illegális bevándorlásra hivatkozva. Az állampolgárok is áldozatul eshetnek, hiszen kitoloncolásra vagy letartóztatásra kerülhetnek. Miért ne tekinthetnénk ezt fasizmusnak? Megértem, hogy hajlamosak vagyunk a jelenséget egy kivételes, megismételhetetlen gonoszként kezelni, de ez a nézőpont téves. A fasizmus nem egy mitikus, mesevilágban létező szörnyeteg, hanem valós történelmi folyamatok következménye és terméke. Elvileg pedig semmi sem zárja ki, hogy ilyen folyamatok a jelenben is tovább éljenek.

Az általános jellemzők figyelembevételével akár az őskor mélyén is nyomozhatunk a kezdetek nyomában.

Lehetséges. Én politikafilozófiával foglalkozom, amelynek egyik fő műve Hobbes Leviatánja. Ebben kifejti, hogy a természeti állapotban ember embernek farkasa. Ez végső soron antropológiai kérdés. Én mindenesetre azt vallom, az emberi társadalmak nagyon változatosak. Sok példát látunk minden szerveződési szinten vendégszeretetre, az idegenek befogadására mint erényre, nagy birodalmak között is találni olyanokat, amelyek például vallási türelmet tanúsítanak. Az viszont kétségtelen, hogy az európai gyarmatosítás, vele párhuzamosan a kapitalizmus, a nemzetállamok kialakulása és más folyamatok összességében létrehívtak egy olyan ideológiát, mentalitást, amelynek központi eleme a fehér felsőbbrendűség gondolata. Eszerint az európai civilizáció arra hivatott, hogy uralja a bolygó egészét, felemelve elmaradott népeket a saját szintjére, akár erőszak árán is. Ennek sokféle gyakorlata alakult ki az újkori rabszolgaságtól a népirtásig. Mindez lényegében a fasizmus előképe, csak a nácizmusban olyan szintre jutott, hogy nyilvánvalóvá vált elfogadhatatlansága.

A mai magyar politikai modell elhelyezése a skálán érdekes kérdés, hiszen számos tényező befolyásolja a politikai tájat. Az ország politikai rendszere az utóbbi években jelentős változásokon ment keresztül, ami miatt nehéz egyértelműen kategorizálni. Ha a demokratikus és autoriter rendszerek közötti spektrumon vizsgáljuk, Magyarország a populista és illiberális demokráciák irányába mozdult el. A választási rendszer, a média szabadsága és a civil társadalom helyzete mind olyan aspektusok, amelyek azt mutatják, hogy a politikai élet egyre inkább centralizálódik, és a hatalom koncentrálódik. Ezen kívül a politikai diskurzus is megváltozott, hiszen a politikai kommunikáció gyakran polarizált, és a közbeszédben a konfrontáció dominál. A kormányzati intézkedések és a jogalkotás terén is megfigyelhetőek olyan tendenciák, amelyek a demokratikus normákat kérdőjelezik meg. Összességében tehát a mai magyar politikai modell a skálán a populista, illiberális demokráciák irányába hajlik, ahol a demokratikus intézmények és normák folyamatosan kihívásokkal néznek szembe.

Két külön kérdésként közelíteném meg ezt a témát.

Az egyik, hogy az a szélsőjobboldali politikai program, amelynek megvalósításán a kormány a NER jelszava alatt dolgozik, beleilleszkedik-e a feltörekvő újfasiszta folyamatokba. A válasz: igen. Ám ez még nem jelenti azt, hogy Magyarországon totalitárius, fasiszta diktatúra van. Nincs az.

A létező formációt egyesek hibrid rezsimként, versengő autoriter rendszerként írják le... Sajnos mindezt most vadabb formában látjuk kibontakozni az Egyesült Államokban. A bevándorlási és vámügyi hivatal, az ICE egyfajta titkosrendőrégi terrort alkalmaz, bevetik a hadsereget "bűnözéssel fertőzött", disszidens városokban. Méricskélhetjük persze az orosz rendszer fasizálódását is. De szerintem egy ponton túl nem érdemes hasogatni a szőrszálakat. Nem fogjuk látni a fától az erdőt. A lényeg, hogy ebben a bizonytalanná váló globális helyzetben a nyugati civilizációnak olyan sajátosságai jutnak felszínre, amelyek egykor életre hívták a történelmi fasizmust, most pedig hasonló irányba tolnak el minket. Ezek az elemek tabuvá váltak a II. világháború után, de nem tűntek el. A fasiszta eszméknek kerülőutakat kellett találniuk. Most azonban elérkeztünk egy olyan pontra a nyugati társadalomfejlődés történetében, ahol ezeknek a tabuknak az ereje meggyengült, és egyre nagyobb a kereslet egy hierarchikus erőszak-politika iránt.

Ha politikai erőszakot alkalmazó kurzussal van dolgunk, ellen lehet-e állni neki demokratikus úton, észérvekkel, kritikai gondolkodással?

A demokratikus politika nem csupán szenvtelen, racionális érvek ütköztetéséből áll. A politikai élet szerves részét képezik a tüntetések, sztrájkok és a polgári engedetlenség is. Ezek olyan eszközök, amelyekkel nyomást gyakorolhatunk a hatalomra, és kifejezhetjük a társadalmi támogatottságunkat. Az érzelmeknek, amelyek jogosan merülnek fel bennünk, helyük van a politikai diskurzusban. Fel lehet hívni a figyelmet a felháborító eseményekre erőteljes, mozgósító módszerekkel. Ha ezeket a lehetőségeket figyelmen kívül hagyjuk, a néphatalom és a népszuverenitás fogalma üres tartalommal telik meg. Különösen érdekes, hogy a jelenlegi magyar hibrid rendszerben, amely számos egyenlőtlenséget teremt, az ellenzék mintha csak a racionális diskurzusra támaszkodna, mint a változáshoz vezető egyetlen útra. Pedig egy egészséges demokráciában ez sem lenne elegendő. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az ellenfél, a kormány bármilyen retorikai eszközt bevethet, és olyan hatalmi fölénye van, amely a normális demokratikus keretek között elképzelhetetlen lenne.

Teljes mértékben elutasítandó az erőszakos megközelítés?

A politikai erőszaknak a szó szerinti formáit, a rombolást, a gyújtogatást, fizikai összecsapást joggal tartjuk elkerülendő dolognak. Ha viszont filozófusként tekintek a kérdésre, látnom kell, hogy a modern politikai filozófia egészében léteztek érvek - Locke-nál, a modern liberalizmus atyjánál is olvashatunk ilyeneket -, hogy ha az állam nem védi többé az emberek jogait, a politikai hatalom megdöntése jogos lehet. Csak hát nehéz felmérni, hol van az a pont, ahol a hatalom már oly mértékben elnyomóvá, zsarnokivá válik, hogy akár az erőszakos ellenállás is jogos lehet vele szemben. Tény, hogy ünneplünk forradalmakat. Ennek van nagy etikai irodalma is. Az erőszak tétje azonban hatalmas. Komolyan fel kell tenni a kérdést, mennyire szükséges, léteznek-e más utak a változáshoz. És legalább ilyen fontos annak mérlegelése, az erőszakkal járó rossz arányos-e az elérhető jóval. Van-e egyáltalán esély a sikerre?

Ha kimennek az emberek gyújtogatni, intézményeket ostromolni, de végül a hatalom győz,

és még inkább elnyomóvá válik, akkor mit is értünk el? Semmi lényegeset.