A múlt, ha létezik, csupán egy áruvédjegy - a NER emlékezetpolitikai stratégiájának árnyékában.
Gyakran kapok felháborodott reakciókat ("kormányellenes") (neo)fasisztáktól, akik durva szavakkal illettek, amikor megpróbáltam párhuzamot vonni az Orbán-korszak és a hitleri, illetve a Horthy-korszak között. Szerintük ez nevetséges, hiszen sokkal inkább a sztálini Szovjetunióhoz, valamint a Kádár- és Rákosi-rendszerhez hasonlít. Mindig igyekszem elmagyarázni nekik, hogy bár két dolog sosem lehet teljesen azonos – különben nem is lenne értelme a párhuzamoknak –, a hasonlóságok és analógiák mégis jól tükrözhetnek bizonyos jelenségeket és tendenciákat. Azonban a válaszuk általában nem más, mint egy újabb "rohadt komcsi!" kirohanás, és ezzel le is zárják a diskurzust.
Sokszor kapok felháborodott kommenteket ("kormányellenes") (neo)sztálinistáktól, akik elküldenek az anyámba, hogy miért a sztálini Szovjetunióhoz, a Rákosi- és a Kádár-rendszerhez hasonlítom az Orbán-kort, hiszen az sokkal jobban hasonlít a hitlerájhoz és a Horthy-korhoz. Próbálom nekik elmagyarázni az analógiák természetét, miszerint két dolog sosem lehet azonos (különben egy dolog lenne), de a hasonlóságok és párhuzamok jól és érthetően illusztrálhatnak bizonyos jelenségeket és tendenciákat. "Mocskos fasiszta!" - válaszolják, és ennyiben maradunk.
Elnézem őket így egymás mellett, és kicsit megbillen a hitem az analógiák rendszerében, különösen abban, hogy két dolog sosem lehet azonos (különben egy dolog lenne). Persze, inkább mégis az a helyzet, hogy ezek egy dolog (vagy ez egy dolgok), még ha egymás ellentéteinek is képzelik magát (vagy képzeli magukat). De ez kevés és semmitmondó.
Túl könnyű lenne mindezt azzal a leegyszerűsítő kijelentéssel elintézni, hogy „Ezek mind ugyanazok”, hiszen ez nem csupán felületes, hanem teljesen téves is (hiszen senki sem egyforma, hogy egy jól ismert közhelyet idézzek). Ráadásul ez a megközelítés alig ad valamilyen betekintést a történelem politikai manipulációjának összetett folyamatába – legyen szó az „emlékezetpolitikáról”, a csoportidentitások formálásáról, vagy a frusztrációk tudatos gerjesztéséről és kihasználásáról. Mindezek a jelenségek folyamatosan újra és újra előtérbe kerülnek, és a múlt dominálásának különféle, szinte ügyes mozdulatait képviselik.
A NER, amely messze túlmutat az aktuálisan hatalmon lévő frakción, egy átfogó mítoszrendszert kíván létrehozni. Ennek célja, hogy ne csupán a jelenlegi hatalom legitimálására szolgáljon, hanem arra is, hogy visszamenőlegesen megerősítse: ő a végső letéteményese minden hatalomnak Magyarországon. Ezzel a narratívával nemcsak a "békét" kívánja képviselni, hanem egy új korszak kezdetét is hirdeti, amelyben ő az emberi fejlődés kulcsszereplője. A NER-t egy szerves társadalmi struktúraként igyekszik bemutatni, amelyre a nemzet gazdag történelme és kultúrája mindig is irányult. Ebből a perspektívából ez a folyamat nem csupán a múlt eseményeinek összefoglalása, hanem a millenniumi várakozások beteljesülése is. A társadalmi konstrukciót egyfajta szimbolikus nászéjszaka keretében értelmezi, ahol a hosszú és néha zűrzavaros udvarlás végül egy beteljesedéshez vezetett, amely mindazt az ígéretet hordozza, amit a nemzet évezredeken át áhított.
Ebben a mítoszrendszerben nincs helye az árnyalatoknak - a moralitásjátékok örök szabálya szerint a drámának két szereplője van, a mindenkori Jó és a mindenkori Rossz. Márpedig a Rossz csupán kitérő, mellékvágány lehet abban a fejlődéssémában, ahol Vitéz László palacsintasütőjével végül mindig kupán vágja az Ördögöt. Ám ami egy vásári komédiában vicces, sőt egyfajta - bár kétségkívül egyszerű, de jóleső - katarzist biztosít, az "nemzeti ideológiaként" (eleve olyan nemzetet feltételezve, amelynek külön ideológiára van szüksége, és olyan államot, amely céljának tekinti, hogy ezt biztosítsa) már szánalmas és ijesztő is egyben. A NER által felkínált történelem- és kultúramodell a "nemzeti romantikus" és a sztálinista történetírás legrosszabb, legsematikusabb termékeit idézi; csupán a szereplők értékelése változik meg, a szereposztás változatlan marad (sőt a sztálinizmus sematikus kliséi, ha hazug módon is, de verbálisan egyfajta progresszivitásra törekedtek - szemben azzal a retrográd fideszi világképpel, amely, teszem azt, Dózsa helyére Werbőczyt állítaná a történelmi focistakártyák rangsorában). A történelmet mint olyat megfosztja minden társadalmiságától, és mitikus egyediségek puszta sorozatára redukálja, ahol persze valamiféle vezérlő szellem - a Történelem Ura - rakosgatja a kirakóskockáit.
Jó pár évvel ezelőtt kétes, de látványos világsikert aratott Heribert Illig nagyívű elmélete, illetve az ebből született kötet, a Kitalált középkor. Illig lényegében azt mondta, hogy a 614 és 911 közötti évek, vagyis tulajdonképpen az egész Karoling-kor kitaláció, későbbi csinálmány. Nem részletezném ezt tovább, Illig könyve izgalmas szellemi kaland, kirándulás a történettudomány műhelytitkaiba, és valószínűleg (lépegessünk óvatosan, ha efféle ingoványos talajra tévedünk) teljes egészében kitaláció - a kitalációkról szóló kitalációk pompás menüettje. Umberto Eco alighanem a tíz ujját megnyalta, ha olvasta (és ha valaki, ő biztosan olvasta). Ha így használjuk, az illigi koncepció olyan gondolat, ami - ahogy Georges Duby mondja a történetírás lelkéről - "örömet okoz". Ha azonban szilárd faktológiának tekintjük, olyan tudományos tényközlésnek, amelyre átfogó történetkoncepciót akarunk építeni, ugyanez a szöveg rémes áltudományos blablává válik. Történelemként - már amennyiben nem az igazság posztmodern dekonstrukciójának lehetséges módozatait szemléltetjük vele - egyenesen veszélyes lesz. Ahogy Kuroszava sem az igazságról (az igazság relativitásáról) mesél nekünk A vihar kapujában képsorain, hanem arról, hogy az emberek miként konstruálják saját igazságaikat, úgy a történelem relativitása sem azt jelenti, hogy az igazságok egylényegűek, hanem hogy nincs kizárólagosan kitűntetett igazság. A világ polifonikus, de ez nem jelenti azt, hogy tetszés - és politikai szándék - szerint valamelyik szólam kizárólagossá tehető. Ez tulajdonképpen a modern tudományosság (a megismerés-értelmezés-alkalmazás módszertana) valamennyi ágára-bogára áll a fizikától kezdve a nyelvtudományokon át egészen a virológiáig. Ahol az egyetlen kitüntetett igazság (eufemisztikus becenevén az "átfogó tudományos konszenzus") illúziója megjelenik, ott immár nem tudományos diskurzusról beszélhetünk, csak "a tudományról", vagyis primer ideológiáról.
A Horthy-korszak idején a szellemi élet, beleértve a történettudományt is, komoly ellenállásba ütközött, és gúnyos megjegyzésekkel reagált a különféle termékekre és nézetekre. Ez nem csupán a baloldal vagy a liberálisok körében volt jellemző, hiszen például Szabó Dezső is kifejezte nemtetszését. Ezzel szemben a mai szellemi élet, természetesen általánosítva, inkább passzívan szemléli a folyamatokat. Csak néhány kiugró jelenséget, vagy túllépést tartanak problémásnak, míg a fennálló struktúrákba belenyugodtak. Valószínűleg egyfajta relativizmusban és monetarizmusban élnek, így inkább más "csatatereket" választanak, a mindig tévesnek tartott viták helyett. Emellett sokan az egész múlt körüli diskurzust csupán hatalmi játszmának tekintik, ahol pillanatnyilag eszközhiányosnak érzik magukat, és amúgy sincs túl sok kedvük az egészhez.
Valójában a NER uralkodó frakciója sem álmodik arról, hogy ez az egyszólamúság valaha is elérhetővé válik. Realistaként a lehetetlenség határáig merészkednek, egyfajta dacos kitartással. Történelem- és kultúraképük csupán esetleges válogatás, amely egy kitalált középkor színpadára kívánja helyezni a társadalmat. Számos történelemtanár és történész hívta fel a figyelmet arra, mennyire hamis és tudománytalan az a narratíva, amely a győztes csaták, a derék, dolgos jobbágyok (akiket csupán időnként bujtogatnak lázadásra a titokzatos külső erők), a jóságos urak, makulátlan szentek és tiszta keresztes lovagok misztikus világát festi elénk. Ez a narratíva, a NAT szándéka szerint, afféle honfiúi példatárként, erkölcsi iránytűként kívánja a fiatalok torkán lenyomni. Olyan környezetet teremtve, ahol "a dolgok a helyükön vannak" - egy újfajta hűbéri társadalom, amely nem a hűbériség valódi gyakorlatán alapul (bár vannak átfedések), hanem annak idealizált elképzelésén. Itt a felső és alsó rétegek nem csupán megkérdőjelezhetetlenek, hanem egyfajta organikus, szerves nemzeti egységbe forrnak össze, mint egy árpádsávos jin-jang. Hogy a nemzet csupán a 19. század terméke? Igen, legalábbis a tényszerűség szintjén. De ez semmiképpen nem csökkenti a nemzet mint virtuális létező hatását, amely egészen az egyre homályosabb eredetmondákig visszavezethető.
Ez a példatár-történelem valóban sértetlen marad a külső kritikákra, hiszen nem a források alapos vizsgálata, a mélyreható elemzés, a segédtudományok megállapításai, az interdiszciplináris megközelítések, vagy éppen a szociálpszichológia, a hipotézisek és szintézisek bonyolult rendszere befolyásolják, hanem a saját belső koherenciája. Ez a sajátos fordított teleológia, ahol a feltételezett végkifejlet (az éppen aktuális politikai hatalom) alapján próbálják rekonstruálni a múltat, mintegy a történelem szerepét betöltve a jelen irányító erejeként.
Morális traktátusok, romanticizált spektákulumok és hatalomtechnikai grimoárok virtuális könyvtárában járunk, ahol a nyelvezet nem a megismerésé, hanem a bevésésé, nem a kérdések, hanem a válaszok dominálnak, és az illő lelkiállapot nem a kételkedés, hanem az áhítat. Az efféle világhoz pedig valóban azok az ósdi pedagógiai módszerek illenek, amelyek kellően didaktikusak, tekintélyelvűek, magoltatók és számonkérők, hiszen a hangsúly nem a tudás megszerzésén és alkalmazásán, hanem bevésésén és elfogadásán van. Vagy éppen a parancs teljesítésén, a hazáért haláson, amint azt pl. a NAT lépten-nyomon hangsúlyozza. A magát ostromlott várnak (is) képzelgő rendszernek ágyúöntőkre, tüzértisztekre, lövegparancsnokokra és irányzókra van szüksége. És persze jó sok, rengeteg ágyútöltelékre.
Természetesen a NER-t nem lehet csupán a Fideszre és a hozzá kapcsolódó gazdasági-politikai érdekkörökre redukálni. Ez sokkal bonyolultabb struktúra, amelynek talán legfontosabb sajátossága, hogy miként integrálja, fenntartja és működteti a NER-rel szembeni kritikát. Ennek következtében a kritika sosem lép ki a kereteiből, csupán a felszínes lózungok, egyes egyének vagy általános megállapítások szintjén létezik, de sosem válik valódi rendszerkritikává. Ez igaz a szűkebb értelemben vett helyi kritikára, de még inkább a globális szintű bírálatra is. Az „ellenzék” szerepe tehát a kritika látszatának megőrzése, ami végső soron a NER legitimitását erősíti. Ennek következtében az „ellenzéknek” sincs a modern értelemben vett „története”, hiszen valójában nem foglalkozik ilyen mélyreható kérdésekkel. Bár az úgynevezett „óellenzék” a felszínen különféle ideológiák, mint például liberalizmus, baloldaliság vagy akár konzervativizmus és szélsőjobboldaliság mentén határozta meg magát, ezeknek az ideológiáknak alig volt valós tartalma az elmúlt évtizedek hatalmi játszmáiban. Akár volt is nosztalgikus visszatekintés (például a baloldalon az egykori munkásmozgalomra vagy a liberálisok esetében a rendszerváltás idején kialakult üdvtörténetre), mára mindez szétfoszlott. Az ideológiák pusztán a felszínt borítják, miközben a mélyebb társadalmi és politikai struktúrák megértésére nem elegendőek.
Talán nem is olyan meglepő, hogy egy viszonylag friss politikai mém, amelynek története alig egy évre nyúlik vissza, ennyire éles kritikát fogalmaz meg. A lényege abban rejlik, hogy elutasítja a hagyományos ideológiák és a szűk értelemben vett hatalomtechnikák bármilyen formáját, ehelyett egy sokkal szélesebb perspektívát keres, amely figyelmen kívül hagyja a megszokott politikai kereteket.
Ebben a konstellációban az a "nemzeti" narratíva marad az egyeduralkodó, amelyre amúgy a kormányzat meglehetős pénzeket költ, intézeteket, folyóiratokat, könyvkiadókat, múzeumokat, konferenciákat stb. gründol, színes, szélesvásznú filmekben és tévésorozatokban terjeszt, emlékéveket rendez, sírokat bont meg, hogy a temetőkben nyugvó csontokból kimutathassa nemzeti nagylétünk örök DNS-ét. Akár azt is mondhatjuk, hogy mindez lényegtelen, csupán a jelen kiaknázásának elfedésére szolgáló munkazaj (valamint stabil kifizetőhely lojális káderek új és új nemzedékeinek számára). Véleményem szerint azonban fontos szem előtt tartani, hogy mindez miként vezet egy olyan történelem nélküli társadalom kialakulásához, amely valamiyen formában (lelkesen, apátiával, vagy éppen a ius murmurandi jogának eksztatikus gyakorlásával) tulajdonképpen elfogadja, hogy a NER örökkévaló, legfeljebb a hozzá kötődő arcok válthatók és cserélhetők, és a történelem - Magyarországon legalábbis - egyszer s mindenkorra véget ért.
Ahogy a történelem tanulságai is mutatják, az ilyen típusú elképzelések gyakran félrevezetőek.
A szerző egy tapasztalt újságíró és publicista, aki az ÖT csapatának aktív tagjaként dolgozik.
Ez a cikk az ÖT és az Index közötti szoros együttműködés eredményeként került fel oldalunkra. Amennyiben szeretné megosztani, véleményezni, vagy további hasonló tartalmakat felfedezni, látogasson el partnerünkhöz, az ÖT weboldalára!
