Számomra a mesélés nem vonzó, és a történetek sem kötnek le.
Hogyan válhat a nyelv a közösség történetének élő szimbólumává, amikor maga a nyelv is dinamikus változásokon megy keresztül, rétegeződik és idővel elhasználódik?
Az alapkérdés talán az, hogy miből áll össze a történet, aminek a nyelv utánamegy. A kulturális identitás elemeinek összessége, a térhez kötöttség, a földrajzi behatároltság, a territorializáció élménye vagy éppen a deterritorializálódásban való feloldódás könnyebbsége - érthetjük ezt a kultúra feladásának bonyolult folyamataként is. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül a lokális és globális értékrend egymásnak feszülését a kulturális identitás megtartásában, a posztszocialista társadalmi berendezkedés lelki következményeit, a kényszerűen lezajló társadalmi átalakulást és annak traumáit, a generációs sebeket, szakadékokat... a történetek ezekből állnak össze, és mielőtt még fontossá válna a nyelv, amely ennek hordozója, szembe kell nézni a lexikális tudás térvesztésével, a műveltség igényének átalakulásával, ami a nyelvtől függetlenül is érthetetlenné, otthontalanná tudja tenni a történetet. Ezért aztán az én fejemben az, hogy miként válhat a nyelv hordozójává egy közösség története, egyetlen szempontból fontos: legyen hiteles, szólaljon meg. A nyelv vonatkozásában egyedül ezt tartom fontosnak, ezt tekintem egyedüli releváns kérdésnek.
Van-e olyan irodalmi forma, amely képes befogadni mindazt, ami még túl közel áll hozzánk, ami még nem lett részévé a kollektív emlékezetnek? Hogyan birkózik meg az író azzal a valósággal, ami még nem vált el tőle, ami még mindig a jelenben lüktet? Az író talán új utakat keres, kísérletezik a szavakkal, hogy megragadja azt a szövevényes hálót, amely a közvetlen tapasztalatot öleli körül, és megtalálja a módját, hogy kifejezze az elmondhatatlant. Az ilyen írás lehet, hogy a lírai töredékek, az avantgárd formák vagy a szabad asszociációk játékán alapul, amelyek lehetővé teszik, hogy a lélek mélyebb rétegeit is feltárja.
Időnként úgy tűnik nekem, hogy mindenre csak emlékezünk - rosszul, másként, önmagunktól eltérően. Tévesen, hibásan. Ezzel szembesülni megrázó élmény, mert hirtelen kiüresedünk, úgy érezzük, semmink sem marad. Amikor megjelenik bennünk az összegzés igénye, azzal kell kezdenünk valamit, hogy töredelmesen beismerjük magunknak, hogy benyomásaink, megállapításaink, mondataink túl keveset fogtak be; amiről azt állítottuk, akár így is lehet, miközben természetesen azt gondoltuk, hogy így van, abból alapvető összefüggések maradtak ki, mert egyszerűen nem láthattuk át, nem mutatkozott meg a maga teljesebb formájában. Ha az idő bennünk és rajtunk való múlásának van előnye, az bizonyára az, hogy romló szemünk ellenére egyre többet látunk. Az életünk felől nézve ennek egyre kevésbé van jelentősége, mert nemcsak az ízületek kopnak, hanem az illúziók is, az írás folyamata felől nézve azonban ennek lehet jó hatása.
Egyébként mindig úgy véltem, hogy ami közel van, közelre kerül, vagyis lelken üt, szájon vág, földre teper, s ebből, ha nem vagyunk óvatosak, könnyen születhet olyasmi, ami nem hiteles, hogy ne használjam a giccs kifejezést. Ugyanakkor időnként éppen ezt kell megengedni, hogy leteperjen a téma. Velem ez brutális erővel akkor történt meg, amikor megírtam az Isten hasba rúg című művet, és a legmélyebbre másztam magamban - anyaság, elengedés, gyász, a szülés és a születés traumája, árvaság, kiszolgáltatottság, kiszorultság, lenézettség, zsenialitás, halálfélelem, háború. Mindezt olyan közel engedtem, hogy hónapokra a földre küldött, sokszor szó szerint. Mondanám, szűköltem, akár egy kutya, de sikerült megteremtenem azt a nyelvet, amin az a szöveg megszólalt. A színészek, amikor az előadást készítették, nagyon szerették. És a színészeknél érzékenyebb lények nem járnak köztünk. A szöveg egyébként nemcsak magyarul szólalt meg, hanem szerbül is, és nemcsak az olvasók, hanem a nézők is ugyanígy érezték. Ezt azért mondom el, mert sokáig úgy gondoltam, hogy Csáth már elvált, levált rólam. Befejeztem vele. Megírtam mindent a Spanyol menyasszonyban. Nem így volt. Nincs jó válaszom erre a kérdésre.
A lelkesedés igazi varázsa talán csak egy sportmérkőzés szurkolói lelkesedésében érhető tetten. Ám gyakran előfordul, hogy a lelkünket még fogva tartó érzéseket, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni, csak éppen most engedjük el. Ezek a belső feszültségek, amelyeket még nem dolgoztunk fel, és amelyek a gyászmunkánk részei – mert bár sokszor hangoztatjuk, hogy a változás elengedhetetlen, az emberi természetünkből fakadóan csak akkor öleljük át a változást, ha mi irányítjuk azt. Így, miközben a szavakat papírra vetjük, gyakran nem születik meg a kívánt minőségű alkotás, hiszen még a lelkünket fogva tartó gondolatokkal küzdünk.
Azt gondolom, hogy a kényszerű változások mindannyian valamilyen formában traumát okoznak, hiszen a legtöbb esetben nem mi választjuk meg őket. Ezért fontos, hogy feldolgozzuk ezeket a helyzeteket: elengedni a múltat, és helyette megteremteni a jövőt, ami már régóta zajlik körülöttünk, függetlenül attól, hogy tudatosítjuk-e ezt magunkban. Ez a folyamat korlátozza a mozgásterünket, és ezen határvonalakon születik a mű. Ahhoz, hogy ebből egy hónapokig, akár évekig tartó írási folyamat alakuljon ki, szükség van arra, hogy jól megragadjuk saját érzéseinket és tapasztalatainkat. Az író számára az a kihívás, hogy olyan anyagot formáljon, ami még nem a múlté, de ahhoz, hogy a megfogalmazott gondolatok érvényesek legyenek, távol kell kerülnie az emlékeitől és az azok által kiváltott érzelmektől. Ugyanakkor, mint ahogy érzésem szerint, mindent újra meg kell élnie, és kapcsolódnia kell a társadalmi folyamatokhoz is. Valóban úgy van, ahogy az író fogalmazott: hit, fájdalom, önreflexió és világmegváltó szándék nélkül nem lehet írni. A szívünk legmélyebb érzései nélkül. Ha pedig így van, akkor minden, amiről írunk, meglepően közel áll hozzánk – talán közelebb, mint szeretnénk. Ez a helyzet, amelyet megélünk.
Mi történik az irodalommal, amikor az alkotó kultúraszervezői szerepbe is belemerül? Elképzelhető, hogy ilyenkor az irodalmi perspektíva új irányt vesz? Az alkotó nem csupán a szavakat formálja, hanem közösségeket teremt, élményeket oszt meg, és hidakat épít a különböző kultúrák között. E folyamat során az irodalom nemcsak önálló művészeti ág marad, hanem egy újfajta társadalmi párbeszéd színterévé válik, ahol a történetek és a tapasztalatok új dimenziókat nyernek. A kultúraszervezés által inspirált alkotások gyakran tükrözik a közösségi igényeket és a kollektív identitást, ami képes gazdagítani az irodalmi diskurzusokat. Az alkotó felfedezheti, hogy a szavak nem csupán eszközök, hanem hatékonyak a társadalmi változások előmozdításában is, új fókuszokat létrehozva a művészet és a kultúra határvonalán.
Kevesen vannak, akik ne lenne valamilyen módon kultúraszervező, hiszen sok minden összefonódik, egymást erősítve formálja a kulturális tájat. A színházi szakemberek általában idővel valamilyen fesztivált vagy találkozót hoznak létre, akárcsak az irodalmárok, míg a képzőművészek művésztelepeket szerveznek. Ez számomra a kulturális élet természetes velejárója; nem ismerek más módot a kulturális színtér alakítására, hiszen ebben a szellemben nőttem fel. 1984-ben, nem saját elhatározásomból, hanem a Munkásegyetem ifjúsági osztályának megbízásából szocialista ifjúsági filmfórumot indítottunk. Bülent írtunk, beszélgetéseket vezettünk, és én is részt vettem ebben az alkotó közegben, ahol meg kellett küzdenem a nyelvi akadályokkal. Még szerbül is dadogva próbáltam hozzászólni a filmekhez kapcsolódó vitákhoz. Valószínűleg nem voltam mindig magabiztos, de valamit sikerült jól csinálnom, mert bekerültem egy olyan társaságba, ahol a kultúra állt a középpontban. Érdekes diskurzusok folytak arról, hogyan viszonyuljunk a város épített örökségéhez, és miként lehet autentikus módon megszólalni a költészetben. Egy évvel később Szabadka életének drámai fordulatot hozott Ljubiša Ristić érkezése. Az ő jelenléte és az általa megtestesített kultúrpolitika a mai napig érezteti hatását a városban. Ristić kultúraértelmezése felfedte a szabadkai kultúrafelfogás kettős szorítottságát, amely mára sem sokat változott, és amely a helyi kulturális életet továbbra is meghatározza.
Az egyetemi évek alatt is megtaláltak a kultúraszervezéssel kapcsolatos lehetőségek, akkoriban nem érdekeltek különösebben, de hát újvidéki student voltam, Bányai-tanítvány. Egyszerűen képtelenség lett volna nem vállalni feladatokat. Idővel eltávolodtam a tizenhét éves önmagamnak attól a multikulturális közegben szocializálódó részétől, aminek volt szerves folytatása Újvidéken, én azonban mégis kívülállóvá váltam. Nem állítok semmi újat magamról, több regényemben körüljártam a belső magánynak ezt a bizonyára sokak által ismert érzését.
A kilencvenes évek elejétől pedig... hát, az egy másik történet, a kultúraszervezés és ellenzékiség szintézisben megvalósuló, vadul lüktető világa... Soha olyan közel nem éreztem magam az irodalmi élethez, a zenei, színházi élethez, mint azokban a borzalmas, hiperinflációtól sújtott, háborús hátország terheit nyögő, a teljes elnyomásban fuldokló kilencvenes években, éppen a kultúraszervezésnek köszönve.
Érdekes tapasztalat, hogy annyira elmerültem a munkában, hogy a forradalmi újságírói és kultúraszervezői szenvedélyem elragadott, észre sem vettem, mennyire eltér a nézeteim a magyar közösségen belül uralkodó politikától. A kétezres évek elején aztán egy váratlan fordulat következett be a kultúraszervezésben. Egy véletlen találkozásnak köszönhetem, hogy 2003-ban Szabadka művelődési tanácsosa lettem, a legnagyobb vajdasági magyar párt akkori elnökének jóvoltából. Később kiderült, hogy a döntését inkább az motiválta, hogy a személyemmel szórakoztatni tudta az akkori kulturális elit képviselőit. Eredetileg csak egy évre terveztek velem, de a munkám olyan jól sikerült, hogy nyolc éven át megmaradtam a poszton. Azonban a teljesítmény nem mindig barátságot hoz: egy idő után az emberből ellenséget is kreálhat. Ezt persze nem tudtam az elején, csak később tanultam meg.
Amióta mélyebben elmerültem a kultúraszervezés világában, számos szerepet magamra öltöttem: középiskolai tanárként igyekeztem inspirálni a fiatalokat, újságíróként pedig a valóság árnyalatait fedeztem fel. Fesztiválszervezőként örömmel teremtettem meg a közösségi élményeket, míg egy évtizeden át főszerkesztőként formáltam a folyóirat arculatát. Emellett városi és magyar nemzeti tanácsokban is tevékenykedtem, művelődési tanácsosként a kultúra terjesztésére fókuszálva, és könyvtárosi munkám során a tudás tárházát szolgáltam. Számos könyvet írtam, szerkesztettem és fordítottam, de sosem engedtem, hogy az irodalmi látásmódom mindent eluraljon bennem. Sőt, úgy vélem, hogy a kultúra sokszínűsége éppen abban rejlik, hogy nincs egyetlen, mindenki által elfogadott, érvényes nézőpont. Remélem, hogy ez így is marad.
A vajdasági és a magyarországi irodalom közötti párbeszéd napjainkban egyre dinamikusabbá válik, hiszen a két közeg művészei és írói folyamatosan keresik azokat a közös pontokat, amelyek összekötik őket. Az utóbbi években a digitalizáció és a közösségi média térnyerése lehetőséget biztosít arra, hogy a különböző irodalmi szcénák hatékonyan kommunikáljanak egymással. A vajdasági írók gyakran reflektálnak a magyar kultúrára, míg a magyarországi művészek is nyitottabbá válnak a határon túli irodalmi hangokra, elismerve azok sokszínűségét és gazdagságát. Az irodalmi fesztiválok, könyvbemutatók és közös projektek lehetőséget adnak arra, hogy a két közeg találkozzon, tapasztalatokat cseréljen és új együttműködések születhessenek. Ez a párbeszéd nem csupán a művészi kifejezés formáit gazdagítja, hanem hozzájárul a kulturális identitás erősödéséhez is, hiszen a közös történelmi tapasztalatok és a nyelvi kötelékek lehetőséget adnak arra, hogy a két irodalom egymást inspirálja és új irányokat mutasson. Az irodalom tehát nem csupán szórakoztatás, hanem egy fontos eszköz a kölcsönös megértés és a közös jövő építésében.
Amikor szemügyre vesszük a jelenlegi irodalmi tájat, egyértelművé válik, hogy a vajdasági és magyarországi irodalom határai mára elmosódnak, és egy egységes magyar irodalomról beszélhetünk. Ebbe a szellemi közegbe beletartoznak azok a vajdasági írók is, akik Vajdaságban élnek, és azok is, akik Magyarországon találtak otthonra. Ebből fakadóan egy élénk párbeszéd bontakozik ki, amely számos irodalmi közösséget érint, és ahol a diskurzusok kifejezetten dinamikusan zajlanak. Jelenleg olyan korszakot élünk, amikor a társadalmi változások rendkívüli hatással vannak a kulturális életre. Az elmúlt évtizedekben a magyarországi és vajdasági magyar irodalom közötti párbeszéd fokozatosan alakult, majd az utóbbi években felgyorsult, ami új kihívásokat és lehetőségeket teremtett. Talán emiatt, és nem csupán az irodalmi diskurzus miatt, az idei év jelentős részét az első világháború végéhez kapcsolódó események kulturális feldolgozásával töltöttem. Ismerős terepen mozogtam, hiszen a Szép Amáliák írása előtt már alaposan tanulmányoztam ezt a történelmi időszakot, de most újra visszatértem, hogy mélyebb megértést nyerjek arról, hogyan formálták a társadalmi kataklizmák a kulturális folyamatokat, és milyen válaszokat adtak ezekre az elkövetkező évtizedek írói. Az irodalmi párbeszéd számomra leginkább a művek szempontjából értelmezhető. Ez a megközelítés mindig is jellemző volt rám, és úgy érzem, hogy a művekben rejlő üzenetek és a közöttük feszülő diskurzusok segítenek abban, hogy megértsük a világunkat.
Amikor az irodalom átlépi a határokat, gyakran új dimenziókat nyit meg a nézőpontokban. A vajdasági tér esetében ez különösen izgalmas kérdés, hiszen a helyi kultúra és identitás gazdag szövetét a külső szemlélők másképp érzékelhetik, mint azok, akik belülről élik meg. Kívülről nézve a vajdasági irodalom talán egzotikus vagy romantikus képet fest, tele sztereotípiákkal és általánosításokkal. A táj, a hagyományok és a nyelv hangulata egyfajta vonzerőt gyakorolhat a nem helyiekre, akik a helyi történeteket a saját kulturális kereteikbe próbálják illeszteni. Ezzel szemben a vajdaságiak számára az irodalom nem csupán díszlet, hanem a mindennapi életük része, amely a helyi tapasztalatokat, küzdelmeket és örömöket tükrözi. Belső perspektívából a vajdasági irodalom mélyebb rétegeket rejt: a helyi identitás, a múlt árnyai és a kulturális sokszínűség mind-mind formálják a szövegeket. Az írók és költők által megfogalmazott gondolatok és érzések sokkal inkább a mindennapi valóságot tükrözik, a helyi közösségek hangját adják át, és a társadalmi-politikai kontextusra is reflektálnak. Így tehát a nézőpont valóban megváltozik: míg a külső megfigyelők a vajdasági irodalom szépségeit és különlegességeit emelik ki, a helyiek a mélyebb, sokszor fájdalmas igazságokat ismerik fel benne. Az irodalom határokon átívelő természete tehát nem csupán új perspektívákat nyit, hanem arra is rávilágít, hogy a helyi tapasztalatok univerzális értékeket hordozhatnak, melyekre minden olvasó egyéni módon reagál.
Először is a határ kérdését kell tisztáznunk. Gondolhatunk országhatárra, nyelvi határra, a tömbben és a szórványban élők között húzódó határra, nyelvi kisebbségben és többségben élők között húzódó határra, idevehetjük azt a láthatatlan európai határt, ami időről időre mélyen felzaklatja a kulturális gondolkodást, alakítja a történelmet, felszítja az ellentéteket. Irodalmi kérdés is, hogy létezik-e Közép-Európa, vagy csak a tapasztalata él? Fel tudjuk-e még idézni a múlt század utolsó évtizedeiben e téma körül zajló kulturális vitákat, és van-e ma, negyven évvel Milan Kundera esszéjének megjelenése után, a keleti blokk összeomlása, Jugoszlávia szétesése, az európai értékek átalakulási folyamata közepette érvényes válaszunk a közép-európaiságra, köztes-európaiságra? Identitásképző-e vagy - ahogyan a nyolcvanas években Európa keleti feléből érkező ideológiával szembeni önmeghatározássá lett, függetlenül az árnyalatoktól - Európa nyugati feléből érkező ideológiákkal szembeni önmeghatározássá vált? Vagy egyszerűen csak elfelejtődött, elkopott? A Balkán térségben van olyan megközelítés, ami birodalmi törekvésként éli meg a közép-európaiság kérdéskörét, ami nem teszi egyszerűbbé a dolgot. És hogy a dolog még inkább bonyolódjon, azt sem tehetjük meg, hogy figyelmen kívül hagyjuk Deleuze és Guattari értelmezésén keresztül megszólaló Kafkát a kisebbségi - tehát határként is értelmezhető - irodalom kérdésében. Emellett a tér alakulásának, a táj változásának dinamikája a határkérdések olyan aspektusát is felveti, amelyekkel az irodalomnak is kezdenie kell valamit. Nem országhatárra, hanem a természet tűréshatárára gondolok.
Azon ritka vajdasági magyar írók közé tartozom, akiknek már több mint húsz éve van belgrádi kiadójuk, ráadásul ennek irányítója a szerb irodalmi és kulturális élet egyik kiemelkedő személyisége. Ez a kapcsolat számomra egyfajta hálót jelentett: amikor komoly antológiák szerkesztésére került sor, rendszeresen felkértek, és értékelték azt az irodalmat, amelyet az írásaim képviselnek. Mondanivalóm relevanciáját elismerték, és ebben a kontextusban David Albahari neve is feltűnt, ami számomra nem csupán megtisztelő, hanem megnyugtató érzés is. A szerb nyelvű köteteim iránti kereslet folyamatosan növekszik, és érzem, hogy van olvasóközönségem. Tudom, hogy hol a helyem. Amikor a határ fogalmát lélektani értelemben vizsgáljuk, és a szerb és magyar irodalom közötti határvonalra utalunk, azt tapasztalom, hogy az általam képviselt nézőpont iránti érdeklődés mind az irodalmárok, mind az olvasók részéről megnyilvánul, és ez a nyitottság inspiráló számomra.
Ha a kérdést úgy értem, hogy a magyar és a határon túli magyar irodalom határvonalát célozza, akkor kétségkívül új perspektívát nyerünk. Célom az volt, hogy amit írok, az ne csupán hiteles és érvényes legyen, hanem reflektáljon a körülöttem lévő világra, és tematizálja azokat a társadalmi problémákat, amelyek az itt élőket foglalkoztatják. Ugyanakkor fontosnak tartottam, hogy a nézőpont ne szűküljön le, hanem képes legyen elérni egy szélesebb, elsősorban magyar olvasóközönséget is. Pályám alakulása azt mutatja, hogy ez a törekvés sikerrel járt. Az általam feldolgozott témák társadalmi, politikai és történelmi aspektusai el tudták érni az olvasók szívét. A vajdasági magyar irodalmi élet kapcsán elmondhatom, hogy pályám kezdetén tudatos döntést hoztam, amely arra ösztönzött, hogy szorosabb kapcsolatot építsek ki az olvasókkal. Ez nem okozott nehézséget, hiszen számos irodalmi estem volt, és mire negyvenéves lettem, ez a kapcsolat már a könyveim révén is megszilárdult, és sokan személyesen is ismertek.
Arra a kérdésre, hogy mennyiben lesz más a vajdasági tér belülről és kívülről nézve, nem tudok érvényes választ adni, mert sohasem néztem kívülről. Azok közé tartozom, akik itthon maradtak és életük érvényességének mértékegységét a vajdasági téren belül állították fel.
Mi számít vajdaságinak a kortárs irodalomban? Létezik-e még egyfajta belső költői esszencia, ami összefogja a vajdasági alkotókat, vagy csupán a földrajzi határok maradtak, mint a közös identitás utolsó lenyomatai? Az írásokban fellelhető motívumok és nyelvi játékok talán továbbra is tükrözik a helyi kultúra sokszínűségét, de vajon elég erősek-e ahhoz, hogy valódi közösségi élményt teremtsenek? Az irodalmi világban a vajdasági szerzők egyéni hangzásaik mellett, egyre inkább a globális diskurzus részeivé válnak, ami megkérdőjelezi a helyi sajátosságok jelentőségét. Különböző háttérrel és tapasztalatokkal rendelkező írók szövegei között keresve találhatunk-e még közös nevezőt, vagy már csak a múlt emléke él tovább a szavakban?
Azt hiszem, erre mindenki maga fogalmazza meg a saját válaszát, mégpedig az alkotásain keresztül. Olvasom a vajdasági magyar irodalmat, nemcsak a kortárs írókat, hanem a régieket is, és úgy látom, létezik folytonosság. Ami azonban engem magával ragad, az a szerzők felkészültsége és munkabírása, elkötelezettsége és teljesítménye az irodalomelmélet, irodalomtörténet, színháztörténet, művelődéstörténet, művészettörténet területén, emellett pedig a vajdasági magyar közösség integrális történetének monografikus feldolgozása vonatkozásában. Hozzájuk emelem azokat, akik technikai feladatot végeznek, az újságok, kiadványok digitalizálásával, de valójában a munkájuk ennél sokkal több: láthatóvá teszik azon nyomtatásban megjelent törekvések összességét, amelyek kulturális értelemben létrehozták a vajdasági magyar közösséget. Emellett az eddig megjelent kronológiák nemcsak hiánypótlók, hanem lehetőséget adnak arra is, hogy megkezdődjön a vajdasági magyar irodalom alakulás- és fejlődéstörténetének újbóli értelmezése, vagy legalábbis a megnövekedett tudásanyag ismeretében való bővítése. Úgy vélem,
A szépírók között valószínűleg csak kevesen érzik magukénak ezt a dilemmát, de én határozottan közéjük sorolom magam.
Úgy vélem, hogy szinte mindenki észleli és tapasztalja, hogy a kortárs vajdasági magyar irodalom jelentős átalakuláson megy keresztül, és ez nem csupán generációváltást jelent. Az az érzésem, hogy van egy közös alap, egy belső poétikai struktúra, amely irányítja ezt a folyamatot. Az, hogy ez az új irányvonal milyen értékeket teremt, még nem tükröződik teljesen egyértelműen. Nem osztom azt a nézetet, hogy az elmúlt száz év történelmi eseményei teljesen háttérbe szorultak volna, és már nincs hatásuk a jelen művészeti diskurzusaira, beleértve az irodalmat is. Ugyanakkor azt is fontos észrevennünk, hogy a jelentős társadalmi változások közepette a kortárs irodalmunk alkotói nem feltétlenül formálói ezeknek a mozgásoknak, ami irodalmunk történetében új és figyelemreméltó jelenségnek számít. A művek maguk fogják megvilágítani, hogy miként befolyásolták ezek a tényezők a belső poétikát és a közös nevezőt.
Egy régió irodalmisága mélyen gyökerezik az ott élők tapasztalataiban, hiszen az emberek mindennapi élete, érzései és élményei formálják a hely szellemiségét. Ugyanakkor nem elhanyagolható a róla kialakult kép sem, amelyet a művészi kifejezés, a történetek és a hagyományok formálnak. Az irodalom gyakran képes felnagyítani, idealizálni vagy éppen ellenkezőleg, kritikus szemmel nézni a valóságot, így a két tényező – a megélt valóság és a róla alkotott kép – összefonódik. Az emberek eltérő módon viszonyulnak ehhez a két dimenzióhoz. Vannak, akik a saját tapasztalataikat helyezik előtérbe, hiszen az életük konkrét eseményei, a szokások és a közösségi élmények mélyebben hatnak rájuk. Mások viszont a mítoszokban és történetekben találják meg a régió lényegét, hiszen ezek a narratívák képesek arra, hogy az identitásukat és a közösséghez való tartozásukat megerősítsék. A kérdés tehát nem csupán az, hogy melyiknek hiszünk jobban, hanem inkább az, hogy hogyan harmonizálhat a kettő. A megélt valóság és a róla született történetek kölcsönhatásban állnak egymással, és együtt alkotják azt a gazdag szövetet, amely a régió irodalmiságát jelenti. A válasz tehát talán az, hogy mindkettő fontos, és az őszinte irodalom éppen abban rejlik, hogy képes megragadni ezt a dinamizmust.
Amikor megszólalok, a valóság egy lehetséges változata bontakozik ki előttem. Az, hogy az, akinek beszélek, elhiszi-e ezt, a meggyőző erőmtől függ. Ha az olvasók úgy érzik, hogy a történetem valósága hiteles, akkor az általam létrehozott világ valójában megerősítést nyer. Mindig is kihívást jelentett számomra, hogy a történetek iránti érdeklődés hiányában navigáljak. Engem a hatások, következmények és összefüggések foglalkoztatnak, a történet pedig csak annyiban érdekes számomra, amennyiben az előbbi elemek irodalmi nyomozásának eszközeként szolgál. Egy alkalommal próbáltam elmagyarázni egy kedves ismerősömnek, aki sikeres író, hogy miért nem írom a könyveimet egymás után, ahogy ő teszi. Megkérdeztem tőle, mi motiválja őt, hogy folyamatosan új történeteket meséljen. A válasza az volt, hogy tele van mesélni valókkal. Én viszont nem vágyom mesélni, számomra az irodalom a lényeg. Tehát, mi is a válaszom a kérdésére? Az irodalom adja számomra a valóság hitelességét.
Milyen nyomokat hagyott ránk a vajdasági irodalom, amely egykor a társadalmi és intézményi keretek erőteljes jelenlétével bír? Milyen helyeken találhatunk ma hasonló közösségi támogatást és otthont a kreatív kifejezés számára?
Régen nem tapasztalhattunk olyan erős intézményi hátteret, mint amilyet ma élvezhetünk. Ez a helyzet különösen kedvező azok számára, akik az irodalmi színtéren az intézményi bizalom birtokában vannak, hiszen számukra egyfajta biztos hálót nyújt. A közösségi dinamika azonban ettől függetlenül formálódik, demográfiai tényezők mentén, és hosszú távon nem valószínű, hogy közvetlen összefüggés alakul ki a kettő között. Az intézményi háttér képes lehet túlélni a közösségek fokozatos fogyását. Ami a kérdés második részét illeti: nem tudom, hol találhatunk igazán otthonra. Én személy szerint ragaszkodom ahhoz a helyhez, amelyet otthonként éltem meg, de talán ennek a felfedezése és megfogalmazása is egy külön kihívás, amely érdemes a figyelemre.
