**Önvizsgálat Khárón ladikjában – Gyenge Zoltán "Malomkerék" című esszéregényének mélyére nézve** Gyenge Zoltán "Malomkerék" című esszéregénye egy olyan szellemi utazásra invitál, amelyben az olvasó nem csupán a szavak tengerén evez, hanem egyfajta önviz

Bár a mű első ránézésre egy erőteljes életrajzi, vagy ahogyan ma mondanánk, "autofikciós" narratíva, a történet e szála valójában csupán a háttérben húzódik meg. A szerző nem csupán a három férfi életének krónikása, hanem egyfajta dokumentarista is, aki ugyanakkor a történteket kommentálja, értelmezi, sőt, formálja is. Értelmezése pedig szoros kapcsolatban áll saját tapasztalataival és élményeivel. - Nagy Olivér Ábel kritikája Gyenge Zoltán Malomkerék című könyvéről.

„Apám nem csupán gyűlölt, hanem a gyűlölet számára már régóta megszokott állapotként jelent meg.” Ez a megfogalmazás tökéletesen visszaadja azokat a történelmi élményeket, amelyek keretein belül Gyenge Zoltán író, filozófus, esztéta, műfordító, az SZTE BTK egyetemi tanára és egykori dékánja a Malomkerék című esszéregényében boncolgatja a halál, háború, idő, történelem és önmaga mibenlétét.

Az őt terhelő történelmi örökség a "történelmi szükségszerűség" álcájával leplezett barbarizmus súlyát cipeli: anyai nagyapja, a "vasutas", az első világháború harcterein, Isonzónál teljesített szolgálatot, míg apja alig tizenhét évesen került a bakui fogolytábor fogságába a második világháború során. Apai nagyapja, a "malmos" ugyan megúszta a háborút, de az elvtársak "nagylelkűségének" köszönhetően kulák és bélistás lett, így az épülő szocializmus oltárán elveszítette vagyonát és méltóságát. A három generáció sorsa képezi a könyv "regény-részét": a két katona visszaemlékezései alapján kibővített cselekmény, amelyet a "malmos" fiának címzett levelek tagolnak (a válaszlevelek sajnos mind elvesztek). Az "esszé-rész" Gyenge Zoltán kommentárját és kisesszé-szerű kitérőit tartalmazza a történések kapcsán. Így válik a mű – az alcímhez hűen – esszéregénnyé, amely nem áll gyökértelenül a magyar irodalom világában: Illyés Gyula 1969-es Khárón ladikjában című alkotása, amely az "öregedés tüneteit" és a halált vizsgálja, mind műfaji, mind tematikai szempontból szoros rokonságban áll vele.

Fontos hangsúlyozni, hogy ez a mű egy esszéregény, amely elsősorban a szépirodalom körébe tartozik, és komoly filozófiai ambíciókkal bír. Célja nem az, hogy egy vagy több konkrét tételt világosan kifejtsen egy logikailag felépített rendszer keretein belül; erről majd később bővebben. A szerkezetét tekintve az írás, az esszé típikus útkereső jellegének megfelelően, szabadon barangol a különböző filozófiai problémák tengerében. Minden egyes kérdéskör esetében állít valamit, majd ezt követően megfogalmazza ennek ellentétét, végül pedig konklúzió nélkül tovább lép. E folyamat során eszünkbe juthatnak Platón dialógusai, mint például a Nagyobbik Hippiász vagy a Parmenidész. Paradoxonokkal játszik, miközben igyekszik érthetővé tenni a filozófiai fogalmakat még azok számára is, akik kevésbé jártasak a témában. Igazság szerint sarkított állítás lenne azt mondani, hogy semmilyen állásfoglalást nem képvisel, hiszen a lényeg inkább a "gondolati séta", egyfajta peripatetikus diskurzus, amelyben önmagával folytat párbeszédet, és e közben fokozatosan fedi fel saját eszmei univerzumát.

A történések szövedékében is hasonlóképp jár el, szakít a végtelenül ódon, a történelmi regényt még mindig fogságban tartó, lineáris történelmi gondolkodással, s ez kifejezetten üdítő írói megoldás. Hiába körvonalazható nagyjából tisztán, hogy melyik esemény melyik után következett a való életben, a szerző erre fittyet hány, és arra megy, amerre szelleme lámpása vezeti: egyik pillanatban még az apa fogságba kerüléséről beszél, majd teljes perspektívaváltás következik, és a szarajevói merényletet meséli el, előbb Ferenc Ferdinánd, majd Gavrilo Princip szemszögéből, és végül a nagyapjára vált, aki ekkor még boldog tudatlanságban tengette végtelenül átlagos életét.

Stílusa fanyar, gúnyos, szarkasztikus, mélységesen megveti a nemzetiszocializmust, a "bátor" nyilas testvéreket, Szálasit, az Osztrák-Magyar Monarchiát, a "baromarcú" koronaherceget, a magyar sovinizmust, a szerb nacionalizmust, a háború jelenségét (amely számára "a félresikerültek lázadása"), és még sorolhatnám. Olykor remekül eltalált fekete humorral is él: "A halál egyébként energialeadással jár, de nem energiapocsékolással. Ezért igen fontos a gazdaságos működtetés és környezetvédelem, természetesen a modern kor elvárásainak megfelelően. Tajvanon például innovatív ötlettel álltak elő: a testek elégéséből származó energiával működtetik a klímaberendezéseket. Briliáns ötlet, és nagyon környezettudatos. Az égésből származó hő hűtésre alkalmas, lássuk be: igen költségkímélő megoldás. Ha a megholtak tudnák, nyilván öröm töltené el a lelküket, ha van nekik olyan, hogy holtukban, égésükben és izzásukban a társadalom hasznosan hamvadó polgárai lehetnek. Miközben ők égnek, az urnára váró hozzátartozóknak nem kell letörölni az izzadtságot a homlokukról, nem kell inget váltani a temetés előtt, pedig kint kutyameleg van, ahhoz képest, hogy szeptemberben járunk [...] Ennek analógiájára érdemes lenne megvizsgálni, hogy a hamvakat nem lehet-e például növények fejlődésére használni, hisz a fikusz nyilván ugyanúgy szereti a nagymamát, mint a kávézaccot. [...] Porból lettünk, porrá leszünk. Meg klíma-hajtóanyaggá."

A gondolatok és események labirintusában úgy ugrál, ahogyan csak kedve tartja: de vajon mi a regény igazi célja? E kérdés megértésében egy elsőre talán zavarba ejtő elbeszélői megoldás nyújthat támpontot: a felszínes olvasó (bár ilyen aligha létezik) számára a Malomkerék története úgy tűnhet, mint három apakarakter életének elmesélése, amelyhez a szerző különféle gondolatokat és tanulságokat fűz. De ez csupán a külső látszat; a valódi főszereplő az elbeszélő, aki a szerzővel azonos, és aki az esszéregény és a verses regény hagyományainak megfelelően irányítja a szálakat. Az elbeszélő szinte egy mindenható figura, aki felülről szemléli, ahogy az események egy makettvilágban lejátszódnak. Az apák itt bábuk, akiket a történet során kedve szerint mozgathat. Mire gondolok ezzel a hasonlattal? Az elbeszélő egyfajta omnipotens hatalommal bír, amikor a történetekben fellelhető hiányosságokat saját kreálta emlékekkel tölti ki. Néha ez csupán egy ismeretlen szanitéc életrajza, de sokkal meglepőbb, amikor karakterei valós történelmi alakokkal találkoznak. A nagyapa például találkozik Ernest Hemingway-jel a „Fossalánál” (bár valójában a Fossalta di Piave nevű olasz településről van szó), vagy összefut a fiatal Erwin Rommellel a vonat mellett, és a Szálasi Ferencet is önkielégítés közben lepi meg; az apa pedig a csatatéren Mihail Solohovval, sőt a bakui munkatáborban Friedrich Paulussal találkozik (akinek valójában sosem volt ott foglya). Ezen kívül, időnként megbontja az idő folyását is: a nagyapja (talán) a jövőbeli nagyanyjára gondol, arra a nőre, akit majd meg fog ismerni, és a hét gyermekre, akiket neki fog nemzeni ‒ a nőre, akit még nem ismer (az ő szavaival, ez az "előrefutó emlékezés"). Ezek a jelenetek sokszor teljesen abszurdnak tűnnek, és ezért önkényesnek hathatnak. Weiss János az ÉS-ben így fogalmaz: "Vajda Mihály kései filozófiájának egyik alaptézise szerint a filozófia nem más, mint személyes emlékezet. 'A filozófia önismeret, a filozófus memoárja, amely álruhába öltözködött: benne az önmaga úgy közeledik önmagához, mintha önmagától függetlenül, 'objektíve' az embert, a világot, Istent közelítené meg' [...] Gyenge Zoltán új könyve is ehhez a tézishez kapcsolódik." A fülszöveg kétségtelenül megerősíti ezt a rendkívül pontos megállapítást: "Így válik végül a 'legbiztosabb histoire, a legkönnyebben elmesélt memoire'."

A könyv lényege nem a múlt emlékeinek hitelességében rejlik, és nem is a történetek "valós" elmesélésében, hiszen az objektivitás csupán látszólagos. Azok a látszólag önkényes fikciós elemek valójában az önmegismerés folyamatát szolgálják, ami a kötet igazi célja. A jelentős találkozások és a hiányzó emlékfoszlányok kiegészítése révén érzékelteti legélesebben, hogy az elbeszélő hogyan viszonyul a háborúhoz, az élethez és a totális rendszerekhez. Az apák történeteiben nem csupán az igazság keresése áll a középpontban, hanem a szerző önmaga felfedezése; éppen ezért formálja ezeket a narratívákat a saját elképzelései szerint, és ezért szakítja meg azokat saját gondolataival. Ha ez nem így lenne, valószínűleg nem az esszéregény műfaját választaná, hanem a "klasszikus epikai környezetben" maradna (ahogyan azt az MTA definíciója is sugallja). Bár a kötet erősen életrajzi, vagy ahogy manapság mondanánk, "autofikciós" jellege nyilvánvaló, ez a szál valójában másodlagos. A szerző, természetesen, írnoka és dokumentaristája a három férfi történetének, de ennél is fontosabb, hogy kommentátora, értelmezője és alakítója is; értelmezését pedig önmagára vonatkoztatva végzi. Nem is lehetne másképp, hiszen csupán a saját érzékeléséhez fér hozzá, mint értelmező. Gondolkodásának alapja azonban nem pszichoanalízis, nem a felmenőktől örökölt transzgenerációs traumák vizsgálata (vagy csak elvétve), hanem egy hermeneutikai és egzisztenciális megközelítés.

De az korántsem állítható, hogy kizárólag alanyi írásról volna szó, ugyanis számtalan gondolata rajta kívül is rendkívül érvényes. Azt írja az elmúlásról egy helyütt: "Amikor az ember először szembesül az elmúlással, megpróbálja eltávolítani, messze a közeléből, nem tudomást venni arról, hogy őt magát egyszer utol fogja érni [...] Amikor aztán kezdi felfogni, persze, még nem elfogadni, hogy a múlandóság úgyis magába szívja, akkor azzal a reménnyel vigasztalódik, hogy mindez olyan, mint a végső parouszia, legalábbis páli felfogásban: kitolódik az idők végezetére. A gyermek és az idealista egyaránt ebben hisz." Az időről pedig azt: "Büntetés volt, mint maga az élet, vagy olyan, mint Sziszüphosz büntetése, akinek nem az volt a legrosszabb, amit tennie kellett, hanem az, hogy nem mondták meg, meddig tart, nem adtak lehetőséget a bűnbocsánatra [...] Itt pedig a láger eliminált közönye, az élettel szembeni közöny. Nem a kőnek a súlya nagy, nem a munka fáj. Nem a fáradtság, a léleksorvasztás mesteri szintre emelése; az idő végtelen hiánya. A rabtól ellopták az időt. Nincs tartam, remény, hogy egyszer abbamaradjon, mert elvették tőle az időt. [...] A legszörnyűbb büntetés pedig az idő elrablása. A hiánya. A lezáratlansága. [...] A lezáró, talán gyötrelmes, ámde mégis megnyugtató vég teljes hiánya az igazi büntetés. [...] A rabnak sem a vég, sem a hiábavalóság befejezése nem adatott meg." Amikor pedig a francia hadifogságról ír, egy a közgondolkodásban és az oktatásban alig élő problémát tematizál, nevezetesen a szövetséges hatalmak hadifoglyokon (különösen a dieppe-i lágerben a 14-16 éves magyar leventéken, akik közül átlagosan tízből csak három tért vissza) elkövetett bűneit, s ezzel egyúttal éles kritikát is mond az általában felmerülő történelmi narratíváról, amely elhallgatja a nem a tengelyhatalmak vagy a Szovjetunió által elkövetett bűnöket; és ugyanitt megkérdőjelezi a nyugati kultúra és nyugati ember primátusát ünneplő felsőbbrendűségi komplexust is: "Apámnak sok barátja volt francia fogságban [...] a franciák, talán, hogy az összes kisszerűségüket és a kollaboráció miatti szégyenérzetüket kompenzálják, eltökélten könyörtelenek és aljasok voltak [...] Ez a győztesek joga. A barbárt legyőzte a kulturált francia [...] Fraternité, égalité. Meg conditio ‒ humana.

A thanatológiai témakör egy különálló megközelítést igényel. E könyv egyik alapvető célja éppen az, hogy próbáljuk megérteni azt, ami talán sosem érthető meg igazán: a halál elkerülhetetlen valóságát, amely mindannyiunk életét meghatározza. Máthé-Tóth András a Tiszatájon világosan rávilágít arra, hogy a szerzőt nem csupán elődei élettörténetei foglalkoztatják, hanem legfőképpen a halál témája. Gyenge Zoltán művében a halál, az elmúlás és a megmaradás problematikája képezi a középpontot, amely összeköti a különféle élettörténeteket és a szerző önreflexióit. A kötet ezzel a kérdéssel indul és ezzel is zárul, így ennek a mélyebb értelemben vett elmélkedésnek a kerete minden oldalán érzékelhető. A könyv lapjain szívszorítóan idézi fel a stroke-tól szenvedő nagyapja haldoklását, a férje temetésén rezzenéstelen nagyanyját, és apja hamvasztását, amely undorral tölti el. Egy ponton pedig oldalakon át részletezi saját halálának gondolatát, miközben végigkalauzol minket a kórbonctan által leírt hullajelenségeken. Az egész művet áthatja a halál jelenléte: a háborús betétekben a konkrét, tapintható halál képe, míg a csatamezőn kívül a halál mint egyetemes, elkerülhetetlen metafizikai koncepció lebeg, Damoklész kardjaként mindannyiunk feje fölött.

De félreértés ne essék, nincsenek illúziói, nem hazudik célt a halál számára, és nem nyugtatja az olvasót jól csengő túlvilági képzetekkel sem. A halált a nyersen, a maga felfoghatatlanságában tálalja, mint végső szükségszerűséget: "Badarság a lélek halhatatlansága, badarság hinni abban, hogy egyáltalán van lélek, sőt, badarság azt gondolni, hogy a test önálló, mert csak a semmi van, csak az űr, sem test, sem lélek, sem atom nincs ebben a végtelenben. Nem élsz hát örökké, nem halsz meg máshová, nem folytatod szerencsétlen utazásodat, hanem az leszel, ami voltál: semmi." Tagadja a "nemes", "hősi" vagy "dicső" halál létét. Nem mond ítéletet sem, pőrén veszi górcső alá: "A halál nem jó és nem rossz, a halál van.". A regény egyik csúcspontja, amikor amellett érvel, hogy minden embernek gyermekként már szembesülnie kell a "halál rettenetével", hogy egészséges felnőtt lehessen, és értékelhesse az életet (fontos, nem szeresse az életet, a szerző nem naiv), mert az ilyen emberek alkothatnak csak rendes társadalmat. Amikor ez nem történik meg, és egy társadalom "hárítani" tanítja csak meg a benne élő egyéneket, "félresiklott" lesz, amelyből lesz a "félresikerültek lázadása", azaz a háború. Memento Mori.

A Malomkerék, ahogy a neve is sugallja, egy impozáns műalkotás. Időtlen és örök, mindig forog, míg akad, aki felfogja mélységeit, és van, aki lendületet ad neki. Ennyire egyszerű, mégis ennyire gazdag a mondanivalója.