Október 6. a megtorlás és a bátorság napja - Emlékezzünk az aradi vértanúkra, akik hősies helytállásukkal örök példát állítanak elénk.

1849 őszén Magyarország már a szabadságharc végső fázisához érkezett. A világosi fegyverletétel után az osztrák hatalom nem csupán a katonai győzelmét akarta megünnepelni, hanem egy drasztikus példát is kívánt statuálni. Az október 6-i kivégzések - amelyek a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményének számítanak - ennek a brutális megtorlásnak a szimbólumává váltak. Az aradi vértanúk önfeláldozása pedig ma is inspiráló erőként hat a nemzet emlékezetében.

A "tizenhárom aradi vértanú" között tizenkét tábornok és egy ezredes található, akiknek neve máig emlékezetes: Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József, Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knézich Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly és Lázár Vilmos. Az ítéleteket 1849 szeptemberének végén hirdették ki, míg a végrehajtásra október 6-án került sor. Közülük négyet golyó általi halálra ítéltek, míg a többi kilencet felakasztották, ezzel örökre bevésve nevüket a nemzeti emlékezetbe.

Bár a magyar történelemben ez a 13 név mélyen él, Aradon és környékén számos honvédtisztet végeztek ki 1849 augusztusa és 1850 februárja között. Az első áldozat Ormai Norbert ezredes volt, míg az utolsó Hauk Lajos alezredes sorsa pecsételődött meg. Az október 6-i események azonban különleges szimbolikus jelentőséggel bírnak, így vált ez a nap a nemzeti gyász napjává, amely mindannyiunk emlékezetében él.

Ugyanezen a napon Pesten is kivégeztek egy politikai vezetőt: gróf Batthyány Lajost, az első felelős magyar miniszterelnököt. Ez a kettős tragédia tette különösen súlyossá a dátumot.

A kivégzéseket az aradi vár északi sáncai mellett hajtották végre. Ma emlékmű és obeliszk áll itt, amelyet 1881-ben avattak fel. Azóta ez a helyszín a megemlékezések központja, ahol minden évben koszorúk és mécsesek jelzik a tiszteletadást. A vértanúk maradványait 1974-ben az emlékmű közelében temették újra.

A XIX. század második felében az emlékezés gyakran tabunak számított, a gyásznapot titkos rituáléként tartották meg. Csak a kiegyezés után kezdett el nyilvános formát ölteni, és 1890-től kezdődően országos rendezvények fűződtek a megemlékezéshez. Az aradi Szabadság-szobor, amelyet Zala György tervezett és 1890-ben avattak fel, valamint a különféle síremlékek mind hozzájárultak ahhoz, hogy az esemény történelmi jelentősége fennmaradjon és a közvélemény figyelmének középpontjába kerüljön.