Oly messze van tőlem, mégis olyan közelinek érzem - egy varázslatos hétvége Bécs szívében.

Napközben óránként indulnak vonatok a Keletiből Bécsbe, összesen tizenhat járat, és kevesebb mint három óra az út. Megéri rászánni pár napot, akár egy kiállítás képeiben, akár az éjszakai életben szeretne elmerülni az ember.

"Minden második magyar embernek van valami emléke Bécsről" – fogalmazott Krúdy egy publicisztikájában több mint száz évvel ezelőtt. Egy másik írásában pedig így vélekedett: "A mai Bécs, véleményem szerint, semmiben sem különbözik a régi, anekdotabeli Bécstől, ha a magyarokat nézzük. A bécsi utcákon éppúgy kiszúrják a kószáló magyart, mint ahogy a külső Kerepesi úti boltospult mögött a vidékit figyelik. Csak néhány pesti kereskedő, ügynök vagy kalandor mozog biztosan a Kärntnerstrassén; ők ugyanúgy megállnák a helyüket Berlinben vagy Párizsban is. A legtöbb magyar – akár budapesti, akár vidéki – mély megvetéssel és csodálattal tekint a paloták és terek városára."

Amikor ezeket a sorokat írom, a Monarchia már a végóráit éli. A magyarok, akik eddig is bizonytalanul navigáltak Bécs utcáin, hamarosan hosszú évekre elzáródnak a város felfedezésétől. Én ekkor még csak egy aprócska óvodás voltam, így a rendszerváltás idején nem éreztem a korlátokat, és a fejlett Nyugat iránti vágy sem foglalkoztatott. A Mariahilfer Straße fogalma számomra csupán a Moszkva tér című film révén vált ismertté. A Gorenje-turizmusban sem vettem részt, hiszen nem volt autóm, amivel hűtőládát vásárolhattam volna; végül is, az óvodások ritkán ülnek volán mögé. Azóta sem lett autóm.

Bár Bécsben csak ritkán fordultam meg, a közelsége mindig is ott lebegett a háttérben, hiszen mindössze tizenöt kilométerre születtem és nőttem fel az osztrák-magyar határtól. Míg sokan nap mint nap ingáztak a városba dolgozni, vagy hosszabb-rövidebb időre költöztek ki, mások egyáltalán nem érezték a határ közelségét, mintha az teljesen független világ lenne számukra. Akadtak olyanok, akik a családi kötelékek révén természetesen sajátították el a német nyelvet, míg mások, mint például én is, próbálkoztak a nyelvtanulással, de az eredmények nem mindig tükrözték a befektetett energiát.

Az osztálykirándulásom Ausztriába nem csupán egy egyszerű utazás volt, hanem egy egész sor felejthetetlen emléket hozott magával. Később, barátaimmal is felfedeztük Burgenland rejtett szépségeit, ahol a Fertő-tó partján barangoltunk, élvezve a természet nyugalmát és a friss levegőt. Bécs felfedezésekor a Schönbrunni kastély mesés kerteiben sétáltunk, majd kerékpárral róttuk a Mariahilfer Straßét, ahol a város vibráló élete szinte magával ragadott. A Stephansdom torony csigalépcsőjén felfelé kapaszkodva a város panorámája tárult elénk, míg a Duna-torony liftje a felhők közé repített minket. Az év utolsó estéjén egy szilveszteri bulin éltük át a varázslatos hangulatot: a metró zötyögése, a forró pizzaszeletek az aluljáróban, és a tűzijáték sziporkázása egy hangulatos belvárosi téren. Az este végén a kanapén alvás egy albérletben, a nevetések és sztorik közepette, mind-mind örök emlék marad számomra.

Bécs mindig is vonzott, de sosem éreztem azt a szenvedélyes szerelem első pillantásra. Ráadásul annyira közel van, hogy az ember hajlamos elfelejteni, mennyire egyszerű elugrani oda egy vonattal. A Keletiből óránként indulnak a vonatok, összesen tizenhat járat közlekedik, és az út csupán három órát vesz igénybe. Sőt, a szülővárosomból, Mosonmagyaróvárról mindössze egy óra az utazás. Most viszont valami különös okból kifolyólag kedvem támadt egy alapos bécsi városnézéshez, így elhatároztam, hogy néhány napot eltöltök ebben a gyönyörű városban.

A magyar ember, ha felébred álmából, szinte automatikusan sorolja a különbségeket a hazája és a nyugati szomszéd között: zöldebb a fű, jobbak az utak, rendezettebbek a települések, magasabbak a fizetések, és így tovább. Bécs hagyományosan baloldali város, ezt mindenki tudja – még az is, aki sosem járt a sógorok földjén. Most kezdésként szeretnék kiemelni két apróságot, amik egyáltalán nem rontanak Bécs és Ausztria vonzerején: sok vendéglátóhely, bár és kávézó kizárólag készpénzes tranzakciókat fogad el, és léteznek olyan helyek is, ahol a dohányzás még mindig megengedett.

Ha az ember a 444 vagy a Telex Bécsről szóló cikkeire kattint, fejlett gazdaságról, magas bérekről, megfizethető lakásokról, remek oktatásról és egészségügyről, jól működő tömegközlekedésről, zöld közterekről és jó levegőről, pezsgő kulturális életről és progresszív attitűdről olvashat. Ha viszont az Origo vagy a Ripost híreibe pillant bele, arról értesülhet, hogy bizonyos kerületekben már többségbe kerültek a migránsok, ATM-eket próbálnak feltörni a migránsok, idős hölgyeket rabolnak ki a migránsok, rendőrökre támadnak a migránsok, és terrorcselekményeket terveznek a migránsok. A legjobb persze, ha mindenki magának fedezi fel a várost.

Az első éjszakámat egy külső kerületben, Simmeringben töltöm, egy aprócska minigarzonban. Itt még nem a bevándorlók dominálják a populációt – ellentétben a szomszédos Favoritennel, ahol Lázár János néhány éve megjelent, hogy megélje a rettegést. Az utcákon sétálva azért látható, hogy nem mindenki osztrák származású, de ez nem kelt bennem félelmet. Munkanélküli csoportokkal sem találkozom, az utcák viszonylag nyugodtak. Később Josefstadtba, a pesti Józsefváros párjaként ismert negyedbe tervezem átköltözni, de ott is biztonságosnak tűnik a légkör.

Ami elromolhat, az bizony Ausztriában is megteszi a magáét. A bécsi tömegközlekedés tényleg példaértékű, azonban amikor felszállok az első villamosra, nem sokkal később máris műszaki probléma miatt leáll. Persze, az sem marad el, hogy azonnal érkezik a pótlás. Aztán ott van a Simmeringer Biergartl, az első hely, ahová betérek – és ott is találkozom a "Defekt" felirattal az egyik vécén, amit nem tudok nem összehasonlítani a Hegyeshalomban lévő Zöld Strucc mellékhelyiségével, ahol a "Nem működik! Rossz!" üzenet fogad. Az ember úgy érzi, mintha a technika mindenhol próbálna megtréfálni minket!

Persze csak a véletlen műve, hogy rögtön a defektekkel szembesülök, mert amúgy nehéz lenne vitatkozni azzal a közhelyszámba menő megállapítással, Bécs az egyik legélhetőbb nagyváros Közép-Európában, sőt az egész kontinensen. Tiszta és biztonságos, nyüzsgő, de emberi léptékű. Az pedig valóban példaértékű, hogy nemcsak az önkormányzat, de piaci cégek is építenek bérlakásokat, így hiába növekszik látványosan Bécs lakossága, azok a vidékről érkező fiatal értelmiségiek vagy a máshonnan betelepülő munkavállalók, akik éppen a nagyvárosi lét előnyeit szeretnék élvezni, nem szorulnak ki az agglomerációba.

Bár Magyarországról sokan irigykednek az osztrák életszínvonalra, Bécs ikonikus épületei a Budapestre járók számára szinte ismerősek. A két város, a Monarchia egykori két fővárosa, az előző századfordulón egymás tükörképét alkotta. A városok szerkezeti és építészeti hasonlóságai mellett azonban érdemes megemlíteni, hogy a Duna sokkal szorosabb kapcsolatban áll Budapest látképével, míg Bécs esetében inkább csak átszeli a várost, anélkül, hogy annyira dominálna a város arculatában.

A császári palota, a parlament, a városháza, az opera, az egyetem, valamint a Ring, vagyis a Körút többi épülete Bécs kötelező látnivalói közé tartozik, ahogy a Stephansdom is. Rengeteg a turista és mindig nagy a jövés-menés az olyan utcákon és tereken, mint a Stephansplatz, a Graben és a Kärtnerstrasse. A Ringen megszokott látvány, hogy fiákerek keverednek a taxik és villamosok közé, és a mai napig akad néhány fapados villamos is - mármint szó szerint fapadosak, vagyis fából készült padokra lehet leülni.

A művelődési élményeimet a Kunsthistorisches Múzeummal kezdem, amely a Szépművészeti Múzeum néven is ismert. Itt néhány óra csupán arra elegendő, hogy az ókori Egyiptom csodáitól elindulva a középkori művészetig eljussunk, így érdemes bőven időt szánni a felfedezésre. Pár évvel ezelőtt hatalmas szenzációt keltett a Bruegel-kiállítás, de a holland mester legismertebb alkotásai ma is megcsodálhatók, emellett pedig felfedezhetjük Caravaggio, Rubens és Rembrandt néhány kiemelkedő művét is.

A Leopold Múzeum látogatottságának fő vonzereje általában Klimt és Schiele, de az idei évben különösen izgalmas a Schiele utolsó éveit bemutató kiállítás, amely mindenképpen érdemes a figyelmünkre. Az Albertina is kihagyhatatlan, ahol olyan mesterek alkotásai várnak ránk, mint Da Vinci, Dürer, Van Gogh és Matthew Wong. A helyszín igazi különlegessége Francesca Woodman fotóművész kiállítása, aki tragikus módon mindössze huszonkét éves korában távozott az élők sorából. A Kunstforum termeiben pedig a '90-es évek popkultúrájának ikonikussá vált fotósa, Anton Corbijn képei és videói invitálnak egy felejthetetlen utazásra a vizuális művészet világába.

Felfedezem a lenyűgöző, turisták által kedvelt Hundertwasser-házat, de Schönbrunn kastélyig már nem tervezek eljutni, és a Belvedere sem fér bele a napirendembe. De természetesen számos más látnivaló is kimarad: aki hosszabb időt szán a városra, az kedvére felfedezheti a Természettudományi Múzeum csodáit, a Freud Múzeum izgalmait, a Sisi Múzeum romantikáját, Mozart szülőházát, a Strauss-kiállítást, valamint Széchenyi szobrát és emléktábláját Döblingben. Ahogy azt a mondás tartja, a lehetőségek sora még messze nem ér véget.

A kultúra felfedezésekor nem árt néhány korsó sörrel felfrissíteni a hangulatot. A már említett Simmeringer söröző nem a belváros szívében található, de az első esti szállásomhoz viszonylag közel van. Főleg helyiek látogatják, és olyan megnyugtató, békebeli atmoszférát teremt, ahol a bécsi szelet és hasonló egyszerű ételek illata terjeng. Igazi különlegesség a múzeumnegyed közelében megbúvó Bendl Café, amely, bár a neve kávézót sugall, inkább egy hangulatos kocsmaként működik, ahol úgy tűnik, rajtam kívül mindenki ismer mindenkit. A rejtett gyöngyszemet nem saját felfedezésem révén találtam meg, hanem a Kocsmaturista című remek blognak köszönhetően.

"A kávéházairól híres város egy nagyobb teszt után olyan kocsmafajtával villantott nagyot, amit én is talán utoljára tippeltem volna: a retró kiskocsmákkal. Bécs régi, egyszerű kocsmái fantasztikusak! És bár minden kortárs kocsmatípus és kocsmarokon bőséggel fellelhető a városban, nálam a retró stílus vitte a prímet: élettel telik, viccesek, a közönség gyakran befogadó és barátkozós. Mind a tisztaság, mind a vendégkör jellemzően igényesebb a magyar kiskocsmákénál, de mégis megmaradnak egyszerűnek, közvetlennek, oldottnak" - írja a blog szerzője, Ulu, polgári nevén Csanádi Tibor.

A saját utamat járva fedezem fel a körúton kívüli 6., 7., 8. és 9. kerület rejtett kincseit, mint Mariahilf, Neubau, Josefstadt és Alsergrund kocsmáit. Persze, csak annyit tudok belőlük felfedezni pár nap alatt, amennyit az időm enged. A Stehbeisl például egy igazi fiatalos hely, ahonnan a Kreisky sem maradhat ki, ahol a huszonévesek és harmincasok mellett elegáns öregurak is szívesen elüldögélnek egy-egy kriglit kortyolgatva. Egyik alkalommal a vécében rábukkanok egy vaskos pénztárcára, amit azonnal leadok a pultnál – talán a "Magyar, ne lopj" parancsolat hangzik el a fejemben, és a csapos a személyi alapján gyorsan megtalálja a jogos tulajdonost. Aztán ott van a Horváth Weinstüberl, ahol magyar tulajdonos vár, és ahol ínycsiklandó kenyérlángost kínálnak a bor mellé. Az ilyen helyek igazán különlegessé teszik a felfedezéseimet!

A hangulatosabb helyek közé tartozik az egyik belvárosi piac, a Brunnermarkt, és a mellette található tér, az Yppenplatz. A bódéban, ahol kolbászt és sajtot veszek, meg egy korsó sört, kimondottan barátságosan fogadnak: előkerül egy üveg Unicum is, és a tulaj meg az egyik törzsvendég koccint velem, nehogy már egyedül igyak. A szomszédos egység előtt egy soktagú balkáni zenekar játszik nagy átéléssel - egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy Bécsben is vannak kimondottan rossz környékek, de én most éppen a szebbik arcát látom az úgynevezett kulturális sokszínűségnek. Kellemes hely a belváros másik oldala, a Duna-csatorna környéke is, ahol a menő part menti bárokban lehet lazulni, bár sosem értettem, miért kell az ilyen helyeken homokkal felszórni a betont.

A terveim között szerepelt, hogy meghallgatok néhány koncertet, és sikerül is fejest ugranom a bécsi undergroundba. A Venstrer 99 nevű klubban három punkzenekar játszik, az ír Vulture Fun, illetve a német Bullock és Dosenstolz. A klub a vasúti sínek alatt működő alsergrundi szórakozóhelyek egyike, ahol minden becsületkasszás, vagyis nemcsak a belépőjegy, de az összes ital is. Nem vicc, ingyen van a sör, a bor meg az összes égetett szesz. Vagyis annyit fizetsz érte, amennyit akarsz. És működik a dolog. "Magyar, ne lopj!" - szólal meg újra a fejemben, és fizetek.

A szerző közíró-szerkesztő.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!

A véleménycikkek nem mindig tükrözik az Index szerkesztőségének hivatalos nézeteit.