Oravecz Imre szavaival élve: Az életem során nem merítettem tanulságokat, és újra meg újra beleesem ugyanabba a hibába.

"Nem tanultam az életemből semmit" - mondja Oravecz Imre a Fiatal Írók Szövetségének nyári táborában, ahol sztárvendégként hatalmas érdeklődés mellett beszélt életről, költészetről, a regényírás nyűgjeiről, és az írás magányáról. A FISZ-tábor idén is generációkat köt össze: miközben Terék Anna líraműhelyében a csendes figyelem és az egymásra hangolódás a közös nevező, Oravecz gondolatai egyszerre szórakoztatóak és megrendítőek. Az Index riportja két világot köt össze: ugyanazon a nyelven, ugyanazon a helyen.

Oravecz Imre személyes és irodalomtörténeti jelenléte súlypontot ad a hétnek: a költő nemcsak a saját életművéről, hanem az írás szabadságáról, a vissza nem térő időről és az alkotói magány természetéről is beszél a fiataloknak. Eközben Terék Anna líraműhelye a kertben zajlik, időnként az eső ellenére is: versről, szándékról, középpontról és a mondatok belső mozgásáról folyik a beszélgetés.

Az Index riportja most arra vállalkozik, hogy elmeséljen két párhuzamos történetet: egy nagy pálya jelenlétét és egy műhely közösségi tapasztalatát - abban a néhány napban, amikor a nyelv az egyetlen közös iránytű: hogyan hat egymásra a generációs különbség, ha ugyanaz a nyelv, a vers és a magány az anyaguk.

A Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) idei nyári tábora olyan különleges atmoszférát teremt, ahol a múlt és a jövő találkozik, miközben a pillanatnyi, intenzív figyelem egy ritka ajándékként bontakozik ki a mindennapok forgatagában. A királyréti vendégház varázslatos tereiben - a díszesen berendezett szobákban, a napfényben fürdő lépcsőkön és a kertre nyíló ablakoknál - nem csupán a helyszín varázsa, hanem az elmélyülés lehetősége is körülölel minket, lehetővé téve, hogy elmerüljünk a kreativitás tengerében.

- mondja Oravecz Imre a FISZ-tábor fiatal közönségének, és mondata egyszerre hat viccesnek és dermesztőnek. Az életmű, amelyből ez az önironikus mondat kinő, közel hat évtizedes irodalmi jelenlétet ölel fel, és a hallgatóság előtt ülő, csendesen bölcs és finoman szikár költő egyszerre testesíti meg az amerikai kivándorlás családtörténeti tapasztalatát, a letűnt paraszti világ rezdüléseit, és az európai lírahagyomány metafizikai súlyait.

A Szirák Péter által vezetett diskurzus a Távozó fa (2015) című kötet köré épül, amelyet sokan Oravecz legfontosabb lírai alkotásának tartanak. A kötet elégikus hangvételű, ám a szerző határozottan kijelenti, hogy "mégsem elégikus, mert éppen az összegzés hiányzik belőle". Amikor Szirák arról faggatja, hogy valaha próbálta-e értelmezni vagy "összegezni" az életét, a válasz tömören és világosan érkezik:

Valójában nincs szükség az összegzésre. Az élet minden egyes fázisa képes ellenállni a redukcióknak és leegyszerűsítéseknek.

Oravecz irodalmi karrierje "lassan indult be", sokáig az Alföld volt az egyetlen lap, amely rendszeresen közölte verseit. Később keserűen reflektált ezekre a szövegekre: "Nem vagyok rájuk büszke. Talán a legrosszabb verseimet írtam akkor." És még a család sem mindig fogadta lelkesen a költői törekvéseket:

Valaki egy gúnyos verset írt rólam, és apám úgy döntött, hogy ezt a „művet” minden vendégnek felolvassa, mintha a költészet lényege éppen az lenne, hogy másokat kinevessünk.

Amikor a fiatal írók dilemmáira terelődik a szó, Oravecz határozottan elhárítja a biztatást. "Az írás lényege a magány. Nem állandó, de mélyen megélt. Aki ezt nem tudja elviselni, annak nem való az írói pálya." Ugyanakkor hozzáteszi: "Soha nem vágytam arra, hogy író legyek. Így hát nem fognak megrémíteni, ha éppen nem tudok alkotni."

A költő nem osztogat kész válaszokat, hiszen az életet sem lehet egyszerűsített képletekbe zárni, és talán nem is érdemes. "Mindenki a saját utolsó versét fogalmazza meg. Még fiatalon is. Mert sosem tudhatod, érkezik-e újabb." Ennél intimebb és hitelesebb útmutatót aligha találhatnánk.

A versírás nem csupán forma, ritmus és jelentés, hanem figyelem - ez az egyik legfontosabb tapasztalat Terék Anna líraműhelyében, amely a FISZ-tábor egyik legintimebb, mégis legnyitottabb terében zajlik. A résztvevők, több mint tízen, kint ülnek a napfényben és esőben. A figyelmet nem zavarja járkáló látogatók sora, sem a szél - olyan, mintha a költők láthatatlan burokban lebegnének. Terék Anna egyetlen, egyszerű, mégis mindenki számára ismerős kérdést tesz fel:

Mit akartál elmondani ezzel a verssel?

A kérdés teret ad a gondolatoknak, nem terheli a szellemet, a munka pedig szinte észrevétlenül, lágyan folyik. A csoport tagjai nem csupán olvassák egymás verseit, hanem életre keltik azokat – hangjuk, hangsúlyuk és a levegőbe idézett jelentés szövik a szavakat. A visszajelzések nem bíráló szándékúak: inkább egy élénk eszmecsere bontakozik ki, mintsem ítéletek hangoztatása. Egy különösen jól sikerült sort kiemelnek, mint egy ragyogó csillagot az éjszakai égen:

Saját középpontja felé tágul.

A mondat visszhangja többek elméjében él tovább, mintha a műhelymunka is ezt a mozgást imitálná. Az együttlét dinamikája egyedülálló: egyszerre komoly és szórakoztató. A beszélgetések olyanok, mint a strandröplabda, amelyet nem riválisok, hanem közös célért küzdő társak adogatnak egymásnak. Mindenki ugyanazzal a szándékkal van jelen: hogy fejlődjön, pontosabbá és igazabbá váljon.

Terék Anna vezetőként nem szól sokat, csak amikor szükséges. Kérdései velősek. Szeméből mosoly sugárzik, jelenléte csendes biztonságot áraszt: "Nincs rossz válasz" - ezt ugyan nem mondja ki, mégis mindenki érzi. A diskurzusban azok is megszólalnak, akik már publikáltak irodalmi folyóiratokban - öröm számukra a tudásmegosztás, de nem uralják a teret. Fontos tanulságként hangzik el:

A költői szándék nem csupán önmagáért létezik, hanem mélyebb értelmet és célokat hordoz magában. A szavak mögött rejlő érzések és gondolatok hivatottak arra, hogy kapcsolatot teremtsenek az olvasóval, hogy megérintsék a lelkét, vagy új perspektívákat nyissanak meg. A művészet ereje abban rejlik, hogy képes reflektálni a világra, kihívások elé állítani, és ösztönözni a változást – éppen ezért a költészet nem lehet pusztán öncélú, hanem mindig is a közönség, az emberek és a társadalom szolgálatában áll.

A vers igazi varázsa abban rejlik, hogy az olvasót magával ragadja, és belépésre ösztönzi. Ez nem csupán egy egyszerű megfeleltetés, hanem egy finom érzékenység kérdése. A vers egy zárt világ, amely mégis hívogatóan tárja ki ajtaját, lehetőséget adva arra, hogy az olvasó felfedezze a benne rejlő mélységeket.

A FISZ-tábor minden egyes napja izgalmas kérdések köré épül - talán éppen ez a valódi tanulás esszenciája. A résztvevők nem kész válaszokkal érkeztek, hanem kíváncsisággal és nyitott szívvel, és a szövegek sem véglegesen formálódnak, hanem folyamatos fejlődésben vannak. Terék Anna és Oravecz Imre arra világítottak rá, hogy az írás nem csupán egy technikai tudás, hanem egyfajta jelenlét és érzékenység az alkotás folyamatában.