Orbán Balázs: A liberális demokrácia válságának árnyékában az illiberális demokrácia új alternatívát kínál.

A Tisza párt számára elegendő vagy éppen hogy túl szűkös az idő a közelgő választásokig?

Valóban küzdelem zajlik a demokráciáért - de nem úgy, ahogyan a liberálisok állítják. A harc épp az általuk létrehozott leviatán ellen folyik.

Globális szinten éles verseny bontakozik ki a különböző államformák között. Az állami berendezkedés mára már nem csupán elméleti kérdés, hanem a versenyképesség kulcstényezőjévé vált. Az, hogy egy ország milyen politikai és intézményi kereteket választ, alapvetően befolyásolja gazdasági teljesítményét, társadalmi stabilitását és hosszú távú fenntarthatóságát. Ebben a nemzetközi versenyfutásban a liberális demokráciák jelenleg egyre inkább hátrányba kerülnek.

Ez a lemaradás arra vezethető vissza, hogy ma a nyugati világot egy kibékíthetetlennek látszó ellentét feszíti szét.

Ez a törésvonal nemcsak elméleti, politikai vitákban kerül elő, hanem egyre inkább befolyásolja az Európai Unió intézményi működését, a tagállami szuverenitás újraértelmezését és az integráció jövőjéről szóló döntéseket is.

A vita 2014-től kezdődően vált különösen élessé, amikor Orbán Viktor tusnádfürdői beszédében a nyugati világ legnagyobb döbbenetére kijelentette: a demokrácia nem szükségszerűen liberális. De mi ennek a jelentősége? És hogy következik ebből a demokráciáért vívott harc?

A liberális demokrácia kezdetben azt a célt tűzte ki maga elé, hogy harmonikusan összekapcsolja a többség akaratának érvényesülését a szabadság eszményének megőrzésével. Más szavakkal: a klasszikus liberalizmus a demokrácia működésének alapvető pillére volt.

Az idők során azonban a liberalizmus jelentéstartalma jelentősen átalakult: ma már nem elsősorban a szabadság védelmét, hanem a progresszív eszmék következetes érvényesítését jelenti - sok esetben a demokratikus többségi akarat ellenében is. E szemantikai és tartalmi változás következtében vált igazzá: a demokrácia nem szükségszerűen liberális.

De mi határozza meg a miniszterelnök által is megnevezett illiberális demokráciát? Lényegében eltérő szerepfelfogásban rejlik a liberálisnak és illiberálisnak nevezett demokratikus berendezkedések közötti legnagyobb különbség.

A liberális rendszerekben a közelfogadottságnak örvendő értékek - például az emberi jogok, kisebbségvédelem, jogállamiság - nevében olyan intézményi struktúrák épülnek ki, amelyek demokratikus kontroll nélkül működnek, és ezzel éppen a népszuverenitás, a demokratikus akarat kifejeződését korlátozzák. Ezért végső soron ez a liberális intézményi rendszer kikezdi a liberális demokrácia többségi elemét és a szabadság elemét is.

Amikor tehát transznacionális vagy nemzeti intézmények hoznak döntést olyan civilizációs kérdésekben, amelyek kapcsán a demokratikus döntéshozatalon alapuló akaratképzést fenn kellene tartani, elmosódik a határ a liberális értékvédelem és a liberális önkény között. Éppen emiatt kérdőjelezik meg egyre többen a liberális rendszerek demokratikus voltát. Ezért beszélünk egyre többször antidemokratikus liberalizmusról.

Ezekben a posztliberális demokráciákban a demokratikus legitimációval bíró parlament és kormány visszaigényli az önrendelkezés jogát, melyet a liberális hálózatok és a felettük álló nemzetközi intézmények próbálnak megkérdőjelezni. Az állam nem csupán a társadalmi rend védelmezője, hanem annak aktív formálója is - különösen abban az esetben, ha világos, többségi támogatással rendelkezik.

A nemzeti közösségek önrendelkezése, a gyermekek védelme és a kulturális identitás megőrzése éppen úgy a demokratikus értékek szerves részét képezik, mint az egyéni szabadságjogok. Az illiberális demokráciák tehát nem a szabadság ellen lépnek fel - épp ellenkezőleg -, új, közösségi perspektívát hoznak be a szabadság fogalmába. Ez nem csupán egy politikai modell, hanem egy értékajánlat is a posztliberális időszak számára: egy olyan alternatíva, amely a nemzeti örökségeket, kulturális sajátosságokat és a szuverenitást nem akadályként, hanem a közös értékekre épülő, nem ideologikus társadalmi (és nemzetközi) együttműködés alapjaként kezeli.

Összegzésképpen, milyen mértékben indokolt ennek a rendszernek a szerepe a folyamatosan változó világrendben?

A geopolitika területén a "feltartóztatás" (containment) fogalma az utóbbi időben újra a figyelem középpontjába került, hiszen alapvető stratégiai eszköz a hatalmi központok terjeszkedésének és befolyásának korlátozására. E módszer célja, hogy megakadályozza a dominálni kívánó államok expanzióját, anélkül, hogy közvetlen katonai összecsapásra lenne szükség. A hidegháború során ez a stratégia alapozta meg a Nyugat válaszát a Szovjetunió globális ambícióira, és formálta a nemzetközi kapcsolatok dinamikáját.

Ma már nem csupán a klasszikus geopolitikai keretek között kell értelmeznünk a feltartóztatás elvét. A nyugati világban zajló ideológiai harcban Magyarország is e stratégiát alkalmazza: arra törekszünk, hogy megakadályozzuk a progresszív, antidemokratikus liberalizmus elterjedését, amely veszélyezteti a hagyományos demokratikus rendszert és a nemzeti önrendelkezés alapjait. A magyar nagystratégia világos célt tűzött ki: megőrizni demokratikus alapértékeinket, még akkor is, ha a nyugati mainstream ellentétes irányba terel, és politikai vagy intézményi nyomást gyakorol ránk.

Magyarország tehát nem csupán megvédi értékeit, hanem aktívan formálja is a jövő politikai térképét, és ebben a küzdelemben szerencsére nem vagyunk egyedül: az Egyesült Államok új adminisztrációja, valamint a Patrióták Európáért pártcsalád tagjai velünk együtt vallják, hogy a szabadság, a nemzeti szuverenitás és a népakarat megőrzése az első számú közös érdek.

A szerző a miniszterelnök politikai igazgatója.

A véleménycikkek nem mindig tükrözik az Index szerkesztőségének hivatalos nézőpontját.