Pert indít a volt királyi dinasztia, követelve az ékszereik és palotáik visszaszolgáltatását.

Az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordul az egykor az olasz trónon ülő Savoyai család négy tagja, akik nem fogadják el a római polgári bíróság május 15-i döntését, hogy az 1946-ban az Olasz Nemzeti Banknak az utolsó király által önként átadott nagy értékű ékszerek az állam tulajdonát képezik. Velence hercege és nagynénjei vitatják azt, hogy a széfben lévő csecsebecsék állami koronaékszerek lennének, állításuk szerint ezek a család magántulajdonában voltak. Követelik továbbá, hogy Olaszország kompenzálja őket az elkobzott palotákért, kastélyokért és villákért is.

Nem ez az első eset, hogy az olasz királyi család ékszerei a figyelem középpontjába kerülnek. A Savoyai család 2021-ben először kérte a Banca d'Italia-tól a letétben őrzött értéktárgyak visszaadását, ám ezt a kérvényt a helyi hatóságok, köztük az Olasz Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium is elutasították.

A jogi csata így 2022-ben indult meg, amely e hónap közepén jogerős ítélettel zárult. A család azonban nem adja fel, Emánuel Filibert, Velence hercege a közösségi médiában posztolt róla, hogy beváltja 2022-es ígéretét, azaz ha számukra kedvezőtlen döntés születik, nemzetközi színtérre viszik nagynénjeivel, az utolsó olasz király lányaival, Mária Gabriella, Mária Pia és Mária Beatrix királyi hercegnőkkel az örökségért való hadakozást.

Az ügy bonyolultságát fokozza, hogy a Savoyai-háznak két különböző ága is a trón jogos örökösének tekinti magát. A másik, úgynevezett aostai ág kétségbe vonja Emánuel Filibert legitimitását, mivel álláspontjuk szerint apja, a tavaly elhunyt Viktor Emánuel, Nápoly hercege nem szerezte meg II. Umberto király beleegyezését ahhoz, hogy feleségül vegye a polgári származású svájci vízisí világbajnokot, Marina Doriát.

A házasságot morganatikusnak tekintik, ami azt jelenti, hogy sem a pár közös gyermeke, sem a nagyobbik lányuk, Viktória, Carignano hercegnője nem tartozik a Savoyai-házhoz. Emánuel Filibert herceg oldalági rokona, Aimone, Aosta hercege, aki II. Viktor Emánuel király dédunokájaként magát a család vezetőjének tartja, szintén megszólalt az ékszerek ügyében a Corriere della Sera című napilapnak.

Ő egyetértene a bíróság döntésével, miszerint a nagy értékű ingóságok az Olasz Királyság koronaékszereinek minősülnek. Ennek megfelelően, az Olasz Köztársaság alkotmányának XIII. cikkelye alapján minden egyéb, a monarchia intézményéhez kapcsolódó vagyontárgy is az államra szállt a monarchia megszüntetésekor. Figyelembe véve, hogy apáik - akik között olykor verekedésig fajult a viszony - nem éppen baráti kapcsolatot ápoltak, az olasz közvéleményt a két herceg közötti nyilatkozatok háborúja már nem érintette váratlanul.

Emánuel Filibert sem habozott a válasszal: felhívta a figyelmet arra, hogy Aimone herceg, aki az aostai ág vezetője, nem közvetlen leszármazottja II. Umberto királynak, így tulajdonképpen lényegtelen, hogy mit gondol a kialakult helyzetről.

A tulajdonjog kérdései körül a leglényegesebb tényező, hogy a királyi család ékszereit saját magánvagyonukból szerezték be, vagy közpénzből rendeltek meg. A négy felperes azt állítja, hogy minden egyes darabot számlával tudnak igazolni, és hogy a formális eseményeken felmenőik magántulajdonukat bocsátották az állam rendelkezésére, amikor viselték azokat. A számlák emellett azt is megerősítik, hogy sok ékszer még azelőtt készült, hogy Olaszország egyesült volna, hiszen a Savoyai-ház abban az időben a Szárd-Piemonti Királyság uralkodócsaládjaként működött, tehát egyértelmű, hogy nem olasz közpénzből vásárolták őket. Azonban a kérdés, hogy milyen szándékkal kerültek az ékszerek az Olasz Nemzeti Bank trezorjába, sokkal összetettebb és nehezen megfejthető.

1946. június 5-én, csupán három nappal az államformáról rendezett népszavazás után – amely ugyan kis többséggel, de a köztársaság mellett döntött – Falcone Lucifero, a Királyi Ház minisztere, a száműzetésbe vonuló II. Umberto király utasítására átadta az ékszereket az államnak. A korabeli jegyzőkönyvek szerint ezeket a tárgyakat a királyság koronaékszereiként jegyezték fel. Aimone herceg is úgy véli, hogy ha a király ezeket a kincseket családi tulajdonként tekintette volna, akkor nem mondott volna le róluk, különösen nem egy bizonytalan anyagi jövő előtt.

A felperesek közleményükben hivatkoznak Luigi Einaudi egy figyelemre méltó idézetére is, aki az ékszerek átadásának időpontjában a jegybank vezetője volt, később pedig köztársasági elnökként is ismertté vált. Einaudi naplójában azt fogalmazta meg, hogy "Lehet vitatni, hogy az ékszerek nem az állam, hanem a királyi család tulajdonát képezik". A bíróság azonban hangsúlyozta, hogy az egykori jegybankelnök és államfő személyes véleménye nem tükrözi az állam hivatalos álláspontját. A család emellett arra is hivatkozik, hogy II. Umberto egy különleges feljegyzés keretein belül adta át az ékszereket Lucifero miniszternek, amelyben kifejezte szándékát, hogy...

Ezeket az ékszereket a Savoyai-ház királynéi és hercegnői viselték, és történetük mélyen összefonódik a magyar történelemmel. Remélem, hogy az Olasz Nemzeti Bank megőrzi őket, hogy a jogos tulajdonos végre visszakaphassa, ami az övé.

A felperesek álláspontja szerint a család jogosult a vitatott ékszerekre, azonban a bíróság más véleményen van. A rövid ideig uralkodó, Májusi királynak nevezett államfő csupán arra gondolhatott, hogy ha Olaszország visszatér a monarchikus berendezkedéshez, akkor az akkori királyi család részesülhet az ékszerek viselésének jogában. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek az ékszerek nem koronázási jelképek, mint például a Szent Korona vagy a jogar, hanem drágaköves, női alkalmi ékszerek. Érdemes megemlíteni azt is, hogy a királyság idején is szigorú protokoll övezte az ékszerek használatát: a királynénak írásban kellett kérnie a széfből a család női tagjai számára, ha viselni kívánták valamelyik darabot egy eseményen, tehát nem egyszerűen a gardróbszekrényből került elő.

Egy másik érv, amelyet a jelenlegi családtagok felhozhatnak, hogy ez nem volt az első alkalom, amikor a jegybankban ideiglenesen helyezték el az ékszereket - legutóbb zökkenőmentesen vissza is kapták őket. Amikor III. Viktor Emánuel király menekülni kényszerült Róma falai közül, azonnal utasította, hogy az ékszereket biztonságos helyre tegyék. Így azok végül az Olasz Nemzeti Bank trezorjában landoltak, de nem tartózkodtak ott sokáig. Nem sokkal később ugyanis az ország német megszállás alá került, és a nácik nem haboztak elkobozni mindent, ami csak a szemüknek tetszett – köztük a királyi család értékeit is.

A bank azonban már felkészült a válasszal, azt felelték, hogy a király magával vitte az ékszereket. Amikor a németek átvizsgálták a hármas számú páncélszekrényt, azt valóban üresen találták. Az ékszereket ugyanis addigra már egy titkos helyre menekítették egy középkori alagúton keresztül, amely a Quirinale-palotát (régen a király, ma a köztársasági elnök hivatalos rezidenciáját) a közeli Barberini-palotával köti össze. Ott a falban egy kis fülkét vájtak, ahol biztonságban elrejtették a csomagot.

Egy, a római ügyészség által 1976-ban készített részletes leltár tanúsága szerint a jegybank páncéltermében lenyűgöző kincsek rejtőznek: 6732 darab briliáns és 2000 darab gyöngy található, amelyek gyémánttiarák, drágaköves brossok és nyakláncok formájában jelennek meg. Különösen figyelemre méltó egy ritka rózsaszín gyémánttal díszített, masnialakú melltű, valamint Savoyai Margit királyné ikonikus tiarája - a neves Savoyai-csomós tiara, amelyet I. Umberto király rendelt meg felesége számára, a torinói Musy ékszerháztól, más ékszerek társaságában. Az ügyészség ekkor megbízta a Bulgari ékszerház vezetőjét, Gianni Bulgarit, valamint a Római Aranyművesek Szövetségének elnökét, Tito Vespasiani ékszerészt, hogy véget vessenek a szóbeszédnek, miszerint a 11 pecséttel lezárt, három évtizede senki által nem látott kollekciót érintő esetleges lopás történt.

A vizsgálat során úgy tűnt, hogy a kincs érintetlen maradt, de értékét nem tartották olyan magasnak, mint ahogy azt sokan várták. A két szakértő a mai árak szerint körülbelül 20 millió euróra becsülte a királyi ékszereket, míg mások úgy vélik, hogy a valós érték akár 300 millió euróra is rúghat. Ez azért lehetséges, mert a királyi ékszerek esetében nem csupán a drágakövek ára a meghatározó, hanem a darabok mögött húzódó történelmi jelentőség is. Érdekes, hogy Bulgari, évekkel később, kissé ironikus hangvétellel emlékezett vissza az esetre, megjegyezve: "Az egyetlen dolog, ami megmaradt bennem, az az volt, hogy azt gondoltam: 'Lehetséges, hogy ez az Olasz Királyság kincse?'"

Jelenleg még nem világos, milyen következményekkel járna az ékszerek sorsa, amennyiben a felperesek keresete sikerrel véget ér a nemzetközi fórum előtt. 2007-ben például Mária Gabriella hercegnő a londoni Christie's aukciósház közreműködésével több mint 40 olyan ékszert adott el, amelyek korábban édesanyja, az egykori belga királyi hercegnő, Marie José birtokában voltak. Az aukció során nyakékek, gyűrűk, karkötők és diadémok kerültek kalapács alá, a legértékesebb pedig a híres Fabergé gyémánttiara volt, amely egyes köveit I. Sándor orosz cár ajándékozta Joséphine francia császárnénak, miután Napóleon elvált tőle. Ezt a különleges darabot 2007-ben több mint félmilliárd forintért vásárolta meg valaki az utolsó olasz királyné legidősebb lányától. (A hercegnő a maradék ékszert 2021-ben a Sotheby's aukciósház közreműködésével értékesítette.)

A királyi család állítólag szeretné most, ha a kincsek egy része a nagyközönség számára is látható lenne, az olasz állam ugyanis még szakértőket sem nagyon enged be a trezorba. És akkor még ott van az egykori családi rezidenciák kérdése is, amelyek szintúgy állami tulajdonba kerültek annak idején. Ezeket nem szeretné visszakapni a család - nyilván, hiszen általában nem túl nyereséges, hanem egyenesen deficites egy palota vagy kastély fenntartása -, ellenben szeretnék, ha a költségvetésben találnának arra forrást, hogy ezek piaci értékét pénzben kompenzálják a családnak. Természetesen nem a hivatalos, egykori királyi rezidenciákról van itt szó, hanem olyan luxusingatlanokról, mint például a torinói Palazzo Madama, a Venaria Reale-i vagy a racconigi kastélyok Piemont tartományban.

Ez a gondolat nem igazán tűnik reálisnak, mivel a tavaly elhunyt Viktor Emánuel herceg már évekkel ezelőtt megkísérelte a kormánnyal való megegyezést. Az egyezség értelmében a családnak ingyenes hozzáférést biztosítottak volna egy állami tulajdonú palotához. Olaszországi tartózkodásuk idején – figyelembe véve, hogy a királyi família a férfiak leszármazottait érintő, évtizedek óta fennálló száműzetés miatt Svájcban él – az állam személyi védelmet is vállalt volna számukra.

Nápoly hercege emellett vágyott arra, hogy a család festménygyűjteményét is visszaszerezze a racconigi kastélyból. Ám végül Emánuel Filibert herceg csupán genfi, párizsi, korzikai és gstaadi luxusingatlanokat örökölt elhunyt apjától. Sajnos egyetlen olasz palota vagy kastély sem került a birtokába, sőt, még egy ősi portré sem díszítette a falakat.

(Borítókép: 2007. június 13-án a Christie's aukciósház londoni központjában elárverezték Marie José trónfosztott olasz királyné gyémánttiaráját, amelyet a Fabergé ékszerház készített 1895-ben. Fotó: Raphael Gaillarde / Gamma-Rapho / Getty Images)