Pierre belépett a Centrál Kávéház elegáns ajtaján, és úgy tett, mintha egy francia turista lenne, aki felfedezi Budapest rejtett kincseit. A szívében izgalom lüktetett, miközben körbenézett a díszes falak között, ahol a múlt hangulata keveredett a jelen v

Egy buddhista apáca felfedezte a gasztronómia új dimenzióját Gül Baba sírja alatt, ahol a spiritualitás és a kulináris élvezetek találkoznak. Az ősi helyszínen, mely tele van történelemmel és misztikával, ízek és aromák harmonikus egyvelege született, mely nem csupán táplál, hanem lelki táplálékot is nyújt. Az apáca különleges receptjei a tudatosság és a béke szellemében készülnek, minden falatban érezhető a szeretet és a meditációs gyakorlatok hatása. Ez a hely nem csupán étkezésre, hanem élményekre és önfelfedezésre is kínál lehetőséget, ahol a gasztronómia egy új, spirituális utazássá alakul.

Ismeritek azt a viccet, amikor egy francia és egy magyar étterembe látogatnak? Valószínűleg sokféle variáció létezik, de most inkább Pierre különös kalandját mesélem el. A főváros szívében, a Centrál Kávéházban ült le, és elhatározta, hogy ezúttal franciának öltözik. A következő jelenet pedig garantáltan megnevettet...

Még tévés koromban az a nem túl eredeti, de az akkori televíziózás színvonalát tekintve korszakalkotó ideám támadt, hogy álruhában fogom járni az éttermeket, rejtett kamerával rögzítjük az ott történteket, és spontán, azon melegében elmondom, bele a kamerába a véleményemet az ételekről, az étteremről. Odáig eljutottunk, hogy terveztettünk néhány maszkot. Jellegzetes figurákat kellett kitalálni, a tipikus britet, franciát, amerikait hajviseletekben, arcvonásokban és ruházatban. A próbákon jókat röhögtünk. Az egészből nem lett semmi, amit azóta is sajnálok. Lehet, a döntéshozók nem hittek a formátumban, vagy bennem. Ma már mindegy is.

Amikor belépek egy étterembe, szinte biztos, hogy felismernek, és ilyenkor tudatosan kell felkészülnöm arra, hogy átöltözzek az átlagfogyasztó szerepébe. Ez néha kifejezetten nehéz feladat számomra. Budapesten azonban még inkább kihívást jelent ez a mentális átállás, hiszen a város minden zegzugát ismerem, itt nőttem fel, és a magyar ízek mélyen belevésték magukat a kulináris gondolkodásomba.

Nem húztam magamra álarcot, parókát sem vásároltam, csupán a gondolataimban öltöztettem francia színekbe a stílusomat, így léptem be a belvárosi Centrál Kávéház elegáns világába.

Nekem, aki az álfrancia világban élek, egyáltalán nem volt idegen ez a légkör. Ha a kicsiny kávéházi asztalok fehér abroszokkal lennének terítve, könnyedén elhihetném, hogy egy brasserie varázslatos világában vagyok. A fal mentén elnyúló bordó bőrpamlag csak fokozza ezt az érzést, a díszes rézcsillárok fénye pedig gyönyörűen táncol a patinás foncsorú tükör felületén. Még délben is szól a zene, hiszen a bájos zongorista francia melódiákat játszik a billentyűkön. Szívem francia dallamokra dobbant, és egy különös bizsergés járja át lelkemet.

Az események kedvezően alakulnak, véli a francia, miközben leül az ablakhoz. Néhány pillanattal később egy fiatal, vidám mosolyú felszolgáló lép a színre, aki egy fényképes étlapot helyez az asztalára. Mosolygós hangon figyelmezteti őt a délutáni aperol fogyasztásának kétségtelen jótékony hatásaira, mintha csak egy titkos receptet osztana meg.

A bennem mocorgó francia inkább pastisse-t inna, így az ajánlatot udvariasan visszautasítom. Átlapozom a fényképes kínálatot. Van itt reggeli, déli, esti kínálat, ráadásul - mint kiderül - minden van nonstop. Ez a francia énemnek egyáltalán nem szokatlan,

Tanulmányozom a tojásételeket, franciaként az elmaradt reggelit is be kell pótolnom, különben nem lenne teljes a napom, szóval legyen Eggs Benedict, azzal alapozok.

Franciaként elsőre a kés hegyével megbököm a csillogó hollandi alatt dudorodó buggyantott tojást, sárgája krémesen rácsorog a ropogós pancettára. Még szerencse, állapítja meg a francia énem mögött izguló magyar büszkeség. Figyelem a francia énemet, elégedett-e. Nem szeretnék összetűzésbe kerülni vele, elvégre ő a vendég. A francia mohón befalja az egészet, elégedetten dől hátra.

Most kezdődik el az igazi próba, miközben a francia barátom gulyáslevest kanalaz. A kanalat olyan ügyesen forgatja a kezében, mint egy kardot, készen arra, hogy lecsapjon. Itt már jóval nehezebb háttérbe szorítani a bennem tomboló magyar vitézt; a nemzeti büszkeséget és a generációk óta hordozott sérelmeket kell most mértékkel kezelni, egyensúlyba hozni.

A francia énem, úgy tűnik, egy cseppet sem talál kivetnivalót a leves ízében. Talán a francia ízlésnek egy fokkal zsírosabb változata tetszene, de a paprikás íz vibrálása szórakoztatóan szokatlan, és a külön adagolt, aprított csípős hegyes zöldpaprika kockák üde frissességgel gazdagítják az ételt. A francia most mintha kezdené felfedezni az általa barbárnak vélt ízek finomságait. Én, mint magyar, ha a francia kérdezne, azt mondanám, hogy a leves élénkebb is lehetne, reszeltebb zöldségekkel és csipetkével gazdagítva. De végül is, maradok a francia vonalon.

A francia ember sajátos, európai perspektívával bír, amelyet leginkább étvágya és bécsi kávéházi emlékei határoznak meg. Ez a vonzalom arra készteti, hogy bécsiszeletet rendeljen, és még az sem tántorítja el, hogy az étel nem borjúhúsból, hanem sertéskarajból készült. Sebaj, a sertéshússal szemben nincsenek előítéletei, nem olyan finnyás ő, hogy ezen fennakadjon. Már kóstolt natúr sertéskarajt, tisztában van az előnyeivel, nem sznob, csupán francia, mégpedig a megengedőbb fajtából. Magyar énem pedig csendben megforgatja a szavait, és elismeréssel adózik a francia rugalmasságnak, ami igazán üdítő.

A hús szinte túllóg a tányér szélén, ahogyan azt a közép-európai mondákban megörökítik. Francia énemet ez egy cseppet sem zavarja, hiszen a pillanatot egy fénykép is megörökíti, amely aztán a világhálón kering, több százmillió hasonló kép között, a végtelenség határán. Magyar énem kicsit tiltakozik, de a francia énem megnyugtatja: van itt egy mustármagos burgonyasaláta, ami kellően krémes és savanykás, a lepirított fél citrom pedig nem csupán látványos dísz, hanem ízélmény is, hiszen pár cseppje remekül kiegészíti a panírozott húst.

Franciám nagy elánnal vágja a húst, alánéz a panírnak, nem szakmai felindulásból, csak úgy, kíváncsiságból. Látom, hogy nem tudja abbahagyni, minden falatot megcsócsál, élvezi a morzsa ropogósságát, elégedetten bólogat. A magyar, a gyanakvó, kissé száraznak érzi a hús-panír elegyet, de - látván a francia örömét - nem szólok.

Fordul a kocka, mert a francia énemnek kedve támad a klasszikus burgundi marhára, amely büszkén kelleti magát fényképpel az étlapon. Francia énem elemében érzi magát, előretolakodik.

A burgundi illata kellemes, a burgonyapüré krémes, sőt mintha a vajon kívül tejszín krémesítené. Magyar énem nem állhatja meg szó nélkül, de elhallgatok, hiszen a tejszín a vaj előjátéka, állapítja meg francia énem, nem indokolt felhorgadni, majd ő eldönti, mi a kotta.

Érdekes megfigyelni, hogy a francia kultúrában mennyire jelen van a kíváncsiság és az elnéző figyelmesség. Szinte úgy tűnik, hogy a francia gasztronómia iránti tiszteletet érezve a magyar konyha paprikás hagyományaitól eltávolodva a francia vidék ízeivel kedveskedik neki. Nem áll szándékomban megzavarni a francia ínycsiklandó élvezetét; bár a magyar énem mélyen zúgva jelzi, hogy az előre pácolt gyöngyhagyma kissé kilóg a kompozícióból, de a francia csak nevet, legyint, és boldogan falatozik.

Képviselőfánk, ahogy a Centrál konyhája megálmodta: vaníliás csoda citromos choux tésztában. Francia lelkem talán "éclair"-nak nevezné, de végső soron mindez lényegtelen, hiszen a citromos krém frissessége a legjobb befejezése ennek az élménynek. A "fánk" tetején kialakított citromforma igazi játékosságot csempész a tányérra, míg belül hűvös és krémes meglepetést rejt. A magyar énem hallgatag, nem is akarja megkérdőjelezni a francia ízlésvilágot. Az étkezés közben a francia barátom minden egyes falatot fényképez, majd hátradőlve görgeti a képeket telefonján. Véleménye tömör és világos: nem csalódott, a pusztai népek itt a periférián valóban értik a gasztronómia művészetét. A zongorista sem hibázott, a francia kultúra áradása körülöleli ezt a helyet, állapítja meg büszkén, mielőtt peckesen távozna, lábán a világ magabiztosságával.

Pierre, a gasztronómiai mester, aki a kulináris világ rejtelmeiben mozog, mint egy virtuóz a színpadon. Az ízek harmóniájának mestere, aki minden fogásban képes felfedezni az egyedi és különleges árnyalatokat. Az éttermében a hagyományos és modern konyhatechnológiák találkoznak, így minden étkezés egy igazi élmény, amely felejthetetlen emlékeket hagy a vendégek szívében. Pierre nem csupán ételeket készít, hanem történeteket mesél, ahol az ízek és az illatok egy varázslatos utazásra hívják az ínycsiklandó kalandorokat.

A leírtak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.