Súlyos, gyógyíthatatlan betegség következtében, mindössze 49 esztendős korában távozott el a lenyűgöző tehetségű magyar színész.

Őze Lajos, a magyar színház kiemelkedő alakja, 1935. április 22-én látta meg a napvilágot. Számtalan emlékezetes és karakteres szerepével máig sokak szívében él, pedig már közel négy évtizede távozott közülünk. Emléke a színházak színpadán és a nézők gondolataiban továbbra is élénken ragyog. Gyermekkora jelentős részét Szentesen töltötte, ahol nevelőszülők mellett nevelkedett. A családi környezet, amelyben felnőtt, távol állt a szeretettől és a támogatástól; elutasító és bántalmazó légkörben nőtt fel, ami mély nyomokat hagyott lelkében. Ezek közé tartozott a dadogás is, amely élete végéig kísérte, és amelynek árnyéka sosem távozott mellőle.

A fiatal Lajos életét sötét felhők árnyékolták be, hiszen beszédproblémája miatt gyakran céltáblája lett a gúnyolódásoknak. Később így fogalmazott: "A vakokat segítik átkelni az úton, míg a dadogókon csak nevetnek." Ez a kirekesztettség mélyen gyökerezett a lelkében, és a szorongás mint egy hűséges árnyék, mindig vele tartott.

A nehézségek között egyedül egy tanító, Arató István adott számára elfogadást. Ő maga is látássérült volt, mégis felismerte a fiúban rejlő értékeket. Egy-egy felelet akár háromnegyed órán át tartott, mégis kivárta, és ez a türelem mély nyomot hagyott Őzében. A tanár sírt, mert nem láthatott; Őze pedig, mert nem tudott beszélni.

Kiskorában a filmek iránti szenvedélye határtalan volt, de sajnos az anyagi helyzet miatt csak ritkán tudta megengedni magának az élményt. Volt, hogy a mozijegyet tojással "fizette", így próbálva kreatívan áthidalni a nehézségeket. Az első lány, aki igazán belopta magát a szívébe, egy Magda nevű teremtés volt - ő volt az, aki elfogadásával és kedvességével segített neki átvészelni az elutasításokkal teli éveket.

Hiába a sikerek, Őze zárkózott maradt. Kerülte a nyilvános helyeket, a tömegközlekedéstől is irtózott. A rajongás, amit a nézőtérről kapott, nem tudta feledtetni benne a gyermekkori megaláztatásokat. A színházi kritikákat gyakran felületesnek tartotta - szerinte sokan a darabot írták meg, nem a színészi munkát.

A felvétel a "Hanyatt-homlok" című film forgatásán készült, ahol Vajda László, Őze Lajos és Helyey László színművészek együtt dolgoztak. (1983) / Fotó: Fortepan / Révész György.

A saját munkájával sosem volt elégedett. A forgatások után gyakran el sem tudta viselni visszanézni magát, mert úgy érezte: még többet is kihozhatott volna a jelenetből. Ez az önkritika egész életében kísérte.

Egyszer valaki megkérdezte tőle, hogy hogyan írná le saját magát. Őze elgondolkodott egy pillanatra, majd így felelt:

"Szentes, ahol a gyermekkori emlékek között félelem és szorongás keveredik, s a kisebbségi érzés minduntalan visszatér. Az utcákon, az utakon és az útfélen felnőve, a játék öröme és a könyvek lapjain rejlő világok segítenek elfelejteni a nehéz pillanatokat. A színház varázsa pedig mindezek felett lebeg, így formálva identitásomat. Ez vagyok én."

Minden este pontban 6-kor érkezett a színházba, függetlenül attól, mikor lépett színpadra. Olvasással hangolódott rá az előadásra, beszélgetni ritkán állt meg - a csend volt a társa, nem a társalgás.

Őze mindig is nyíltan vállalta, hogy az ital volt az, ami segített neki átvészelni a mindennapok nehézségeit. A színházi körökben jól ismert volt a bor, pálinka vagy éppen whisky iránti vonzalma, amely gyakran egy melankolikus atmoszférát teremtett körülötte.

Csak keveseknek adatott meg, hogy igazán közel kerüljenek hozzá. Latinovits Zoltán azonban kivétel volt. Kettejük kapcsolata egyedülállóan mély és különös volt - mindketten a világ zűrzavarából kiszakadt, túlérzékeny lelkek, akiket egyazon rezgés kötött össze. Még a kórházi ágy is közös sorsuk színhelyévé vált, ahol egyszerre merültek el a mélység sötétjében.

A hatvanas évek végén gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak nála. Egy orvos azt mondta: vagy két évet él, vagy tizenötöt. Végül az ital segített elviselni a várakozás kínját. Mégis, élete végén még egyszer kamera elé állt. A Hány az óra, Vekker úr? című film lett utolsó nagy megmozdulása - és halála is a forgatás alatt következett be, 1984 októberében.

Feleségétől két fiú érkezett a családba: Gábor, aki a kamerák mögött bontogatta szárnyait, és Áron, aki édesapja példáját követve a színpad világában találta meg a hivatását.

Őze Lajos művészete és élete maradandó nyomot hagyott a magyar színháztörténet lapjain. Emlékezzünk rá, hiszen tehetsége és szenvedélye révén sokak szívébe beírta magát.