Száj- és körömfájás: miközben a fertőtlenítőszőnyegen küzdünk, az igazi gondok még csak most kezdenek körvonalazódni.
Az agrárgazdasági aktualitásokról, a ragadós száj- és körömfájás járvány kezelésével beszélgettünk a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségével (MOSZ).
Február végén hazánkban megjelent a ragadós száj- és körömfájás, amiről a NÉBIH március 7-én adott tájékoztatást. Bár ez a betegség az emberekre nem jelent közvetlen veszélyt, az állatállományban rendkívüli károkat okozhat. A szarvasmarhák mellett minden párosujjú patás, mint például sertések, birkák, kecskék és más állatok is érintettek lehetnek. A betegség gyógyítása sajnos nem lehetséges; ahol megjelenik, ott a teljes állományt el kell pusztítani és el kell helyezni a föld alatt. Ez a folyamat sok esetben súlyos ellentéteket szült a helyi közösségekkel.
Jelenleg öt szarvasmarhatelep áll a ragadós száj- és körömfájás terjedésének középpontjában, de az utóbbi két hét során a hatóságok nem azonosítottak újabb fertőzött állatokat vagy telepeket. Az érintett telepeket lezárták, és kényszervágásokra is sor került. Az intézkedések szükségességéről egy állatorvos nyilatkozott a Qubitnak.
A MOSZ által szervezett beszélgetésen szóba került, hogy egyelőre célszerű megbetegedés-sorozatról beszélni, járványnál még talán nem tartunk. A járvánnyá alakulás kérdését lényegében az fogja eldönteni, hogy a betegség bekerül-e a vadállományba (leegyszerűsítve: széthordják-e például a vaddisznók vagy az őzek a szélrózsa minden irányába), vagy sem. Ha nem, akkor lehet bizakodni abban, hogy a mostani szinten még féken lehet tartani a betegséghullámot, ha viszont járvánnyá alakul, egészen más dimenzióban érezhetjük majd a következményeit.A száj- és körömfájás miatt ugyanis az exportpiacok nem csak a szarvasmarha-tenyésztők előtt záródtak be. Bár ez kifejezetten fájdalmas a magyar mezőgazdaságnak, mégis érthető lépés, minden ország igyekszik védeni a saját gazdaságát, fordított esetben a magyar piacok ugyanilyen gyorsan húznák le a redőnyt mások előtt.
Az Európai Uniót gyakran ostorozzák az olyan apró részletek, mint az uborka görbületének szabályozása miatt, de a száj- és körömfájás esetében az uniós normák rendkívül jelentőséggel bírnak. Ha az Európai Bizottság jóváhagyja a tagállamok által benyújtott problémamegoldási javaslatokat, és elismeri a fertőzéssel sújtott területek határait (ami Magyarország esetében már megtörtént, így van egy kijelölt vörös zónánk a térképen), akkor a zónán kívülről érkező termékek mozgását nem lehet korlátozni. Például, ha a száj- és körömfájás Komárom-Esztergom megyére van korlátozva, akkor Békés megyéből származó sertéshús exportja akadálytalanul folytatható. A magyar mezőgazdaság előtt álló kihívások azonban messze túlmutatnak a puszta szabályozáson. Még ha elméletileg lehetséges is a sertéshús Lengyelországba történő szállítása, a lengyel húsüzemek saját vásárlóik megváltozott igényeire hivatkozva, a szabályozásoktól függetlenül, egyszerűen nem hajlandók a magyar termékeket megvásárolni. Érdemes elgondolkodni azon, mennyire indokolt, hogy Gulyás Gergely kancelláriaminiszter a sajtó előtt arra utaljon, hogy a magyar mezőgazdaságot valamilyen biológiai támadás érte ismeretlen elkövetők részéről. A kormány is hasonló következtetésekre juthatott, hiszen azóta a teljes kormányzati kommunikáció nem pörög ezen a témán, amióta Gulyás Gergely az április eleji kormányinfón szólt erről, és Rétvári Bence is egy országjárós fórumon tett említést róla. Természetesen az is lehetséges, hogy még nem sikerült tisztázni, kihez is köthető a „kémcsőben megszületett” vírus.
A helyzet még aggasztóbb az unión kívüli országokban, ahol hiányoznak ezek a támogató mechanizmusok. A sertés- és szarvasmarha szektorok viszont jelentős exportlehetőségekkel bírnak (bírnának? bírnak? a gazdák maguk sem tudják, melyik igeidőt és módot lenne célszerű választani) az EU-n kívül.
Eddig körülbelül 8000 állat leölésére került sor, ami a hazai nyerstej-export körülbelül 70 százalékát biztosító tehenek számát jelenti. Ha további telepek is megfertőződnek, az szinte teljesen megsemmisítheti az éves nyerstej-exportot. Ennyi állat pótlása rendkívül költséges és bonyolult folyamat, hiszen nem egyszerű beszerzni 2000 borjút egy boltban. Ráadásul az új állatok különböző telepekről érkeznek, így eltérő állategészségügyi státuszúak is lehetnek, ami még tovább nehezíti a helyzetet. A régi termelési szint visszaállítása pedig hosszú éveket vehet igénybe. Eközben a költségek, mint a takarmány, energia és munkaerő, folyamatosan magasak maradnak, miközben a bevételek vagy alig érkeznek, vagy jóval alacsonyabbak a megszokottaknál.
Az állattelepek sok helyen nem csupán a legnagyobb munkaadók, hanem az önkormányzatok számára is a legjelentősebb adófizetők. Ennek következtében a helyi közösségek életére komoly hatással van, hogy miként és mikor képesek folytatni a termelési tevékenységeiket.
A hirtelen leálló exportfolyamatok következményeként elkerülhetetlenné válik, hogy az egészséges, de ki nem szállított állatokkal valamit kezdeni kell. Ez a helyzet olyan vizuális problémákhoz vezet, amelyeket könnyű elképzelni: a sertéseket általában körülbelül 110 kilós súlyban szállítják a vágóhídra, míg a helyükre kismalacok érkeznek, mindössze húsz kilósan. Jelenleg viszont a sertések nem kerülnek a vágóhídra, és az időközben akár 180 kilóra hízott disznók már szó szerint kinőtték a sertéstelepet. Ha nem tudják ugyanazokban a körülmények között tartani őket, mint 110 kilós korukban, akkor súlyos következményekkel kell szembenézniük, mivel a túlzsúfolt környezet végzetes lehet számukra.
Egyre inkább aggasztó problémát jelent, hogy a modern sertéstenyésztés során a disznók mérete és húsuk zsírossága folyamatosan növekszik. Ennek következtében a takarmányigény is egyre magasabbra szökik, miközben az állatok húsának minősége romlani kezd. A helyzet tovább bonyolódik, hiszen az ilyen sertések eladása már nem olyan rentábilis, mint korábban, a növekvő költségek pedig tovább nehezítik a gazdák helyzetét. Ezt a problémát csak fokozza, hogy a bemutatott példa csupán egy olyan sertéstelepet érint, ahol nincsenek beteg állatok; a telep „bűne” csupán annyi, hogy a járványvédelmi zónán belül helyezkedik el.
Mindezek mellett, a sertéstelepektől távol, a Nemzetgazdasági Minisztérium élelmiszerárak letörésére irányuló próbálkozásai cseppet sem könnyítik meg a mezőgazdasági termelők helyzetét. Miközben az árakat lefelé próbálják nyomni, a költségek folyamatosan emelkednek. Az exportpiacok beszűkülése miatt kínálati többlet alakult ki, ami azt eredményezi, hogy az árak már így is alacsonyak, akár a termelési költségekkel, akár az uniós piaci árakkal összevetve. Eközben a Nemzetgazdasági Minisztérium az árletörés jegyében folyamatosan nyomást gyakorol a kereskedőkre, akik viszont a feldolgozókat terhelik meg, végül pedig a feldolgozók a gazdákra nehezednek. Ennek következtében a termelők vagy jóval alacsonyabb áron kénytelenek értékesíteni az állataikat, vagy egyáltalán nem találkoznak vevővel. Az előttük álló kihívások miatt pedig már nem marad más lehetőségük, mint elfogadni a kedvezőtlen feltételeket, hiszen a helyzetükre nincsen más megoldás.
Az agrártermelők nehézségei közvetlen hatással vannak mindennapi életünkre, hiszen a reggeli kávénkhoz öntött tejtől kezdve egészen a vacsoráig érezhetjük a következményeiket. Jelenleg azonban hiányoznak azok a jogszabályok, amelyek az ígéretekből valóságot formálnának. Pedig a Fidesz már többször bizonyította, hogy ha a helyzet úgy kívánja, villámgyorsan képes törvényeket alkotni. Így tehát felmerül a kérdés: mikor érkeznek meg a kártalanítási összegek a vállalkozásokhoz, akár részben, akár teljes egészében?
Amíg a száj- és körömfájás nem vette át az irányítást, a magyar mezőgazdaság legnagyobb fenyegetéseként az aszályt emlegették a szakmai körökben. A MOSZ képviselői úgy vélik, hogy a jelenlegi helyzetben a szárazság rendkívül aggasztó, hiszen a talajok vízfeltöltöttsége jelentősen elmarad az átlagos szinttől. Ennek következtében a növények nemcsak csapadékhiányban szenvednek, hanem a talaj mélyebb rétegeiből sem tudnak vízhez jutni. Ha nem érkezik csapadék, a terméskiesés mértéke drámaian megnő, különösen olyan időszakban, amikor a talaj már nem rendelkezik víztartalékokkal. Ugyanakkor, ha a szélsőséges hőség nem tartós, és megfelelő csapadék is érkezik, a növénytermesztés szempontjából még mindig kedvező év várható.
