Szívfacsaró pillanatok: Tompos Kátya életének végén gyermek utáni vágyakozás fűtötte a lelkét.
Felfogni a felfoghatatlant - talán ez a pár szó jellemzi a legjobban, hogy Tompos Kátya 41 éves korában, tavaly május 31-én elhunyt, miután évekig küzdött a gyilkos kórral. A színésznő sokáig nem akarta elárulni, hogy daganatos, mert igyekezett önerőből lábra állni és legyőzni a betegségét, de végül vállalta a nyilvánosság előtt is, hogy nincs jól. Kátya külföldi gyógykezelésének finanszírozására korábban indítottak már gyűjtést, jótékonysági aukciót, emellett szerveztek koncertet és gálaestet is. A megannyi segítségnek köszönhetően sikerült is összegyűjteni a kezeléshez szükséges pénzt, ám azt már nem tudták elkezdeni.
A fiatalon tragikus körülmények között eltávozott színésznő - aki ma ünnepelné 42. születésnapját - évekkel ezelőtt megosztotta gondolatait pályája kezdetéről, valamint azokról a kételyekről, amelyekkel szembesült, amikor úgy döntött, hogy a színészet világába lép.
"Kétely volt az, ami végigkísért. Az egész felvételim a kétségeimből született. Csak annyit tudtam, hogy vonzódom az énekléshez és a színészethez. Gimnáziumi éveim alatt beiratkoztam Földessy Margit Színjáték- és Drámastúdiójába, és onnantól kezdve mindössze kérdések sokasága kezdett el körvonalazódni bennem. Milyen is a tehetséges ember? Mi rejlik a szemében? Az önbizalommal bíró ember valóban tehetséges-e? Hogyan kapcsolódik egymáshoz a két fogalom, és létezik-e valós összefüggés? Egyáltalán érdemes-e az embernek állandóan ezeket a kérdéseket boncolgatnia?" - mesélte Kátya Szily Nórának egy korábbi interjúban.
"Egyszer csak ott találtam magam a mély vízben. Amikor musical szakra jelentkeztem, szinte teljesen ismeretlenül léptem be a terembe, ahol a tanárok ültek. Csak annyit láttam a reflektorok fényén kívül, hogy előttem idős, ősz hajú emberek figyeltek komolyan, és úgy éreztem, mindjárt megkérdezik, hogy mit keresek itt... Azután a legnagyobb meglepetésemre felvettek. Utólag úgy érzem, talán jobb lett volna, ha néhány évvel később próbálkozom, mert akkor érettebben tudtam volna kezelni mindazt, ami az egyetemen várt rám. Így viszont csak rohantam az események után" - osztotta meg a life.hu-nak.
Bár a Jászai Mari-díjas színművésznő ritkán osztja meg személyes életének részleteit, egy fontos információt mégis megosztott: hatéves korában elvesztette édesapját, így apa nélkül kellett felnőnie.
"Van egy űr, amit nekem kell betöltenem valahogy. Nyilván nem arról van szó, hogy az édesapám életét kellene élnem. Ösztönszerűen tudom, hogy mik azok a tulajdonságok, amelyek anyuból jönnek, illetve mik azok, amelyek az apukámtól, és érzem, hogy ő valószínűleg mit erősített volna bennem. Ezeket igyekszem belecsempészni az életembe, amennyire az alkatom engedi. Hiszem, hogy a gének nem vesznek el. Továbbadódnak érzelmi szinten is. Valami ott pulzál. Nem akarom kategorizálni, hogy ez a léleknek vagy csak a géneknek köszönhető. Lehet, hogy a kettő együtt hat, de az biztos, hogy nagyon erős jelek jönnek. És ezekre szerintem figyelni kell. Én próbálok. Eddig még nem csaptak be" - jegyezte meg.
Kátya az utolsó éveiben mély és szívbe markoló gondolatokat fogalmazott meg a családalapítás iránti vágyáról. Szavain keresztül átjött, mennyire hiányzott neki egy testvér, ezért álmodott két gyermekről, akik mellett felnőhetne. Sajnos azonban a sors nem ajándékozta meg ezzel az örömmel, és a kisbaba vágyálma végül megvalósulatlan maradt. A gyerekvállalás kapcsán nem szabott meg határidőt, ami még inkább hangsúlyozza, hogy mennyire spontán és őszinte érzelmekkel közelítette meg ezt a kérdést. Megindító volt látni, ahogyan a színésznő-énekesnő az elmúlást és az öregedést felfogta: az élet körforgását nem csupán tragédiaként élte meg, hanem egyfajta mélyebb megértéssel és elfogadással.
Kátya több mint egy évtizeddel ezelőtt osztotta meg velünk a gondolatait: "Az élet szép fokozatossággal bontakozik ki előttem, és mindennek megvan a maga ideje. Jelenleg arra is kíváncsi vagyok, hogyan fogok kinézni 50-60 éves koromban. Az élet különböző szakaszai mindig is lenyűgöztek, és szeretném megőrizni azt a frissességet, amit most érzek. Célom, hogy ez a frissesség ne csupán megmaradjon, hanem még gazdagodjon is az idő múlásával. Szeretném, ha partnerként tekinthetnék azokra, akik utánam jönnek. Hosszú távra tervezek, és foglalkoztat, hogy a ráncok hogyan fognak elhelyezkedni az arcomon. Felfelé fognak ívelni, mint a mosolyom, vagy inkább lefelé? Mi alapján dől el mindez?"
