Tóth Edu a szülés izgalmas pillanataiban rálépett valamire, ami puha és szokatlan érzést keltett a lábában. Szívében csak annyit remélt, hogy az, amire rálépett, nem okoz majd meglepetést a jövőben.

A humorista szórakoztató stílusban osztja meg a gyermeknevelés izgalmas és vicces anekdotáit egy könyv lapjain. Színes élmények, mulatságos fordulatok és tanulságos pillanatok elevenednek meg, miközben a matiné hangulatot idéző mesélés révén a szülői kihívások és örömök egy egészen különleges fényben tűnnek fel.

Tegnap felfedeztem néhány olyan weboldalt, amelyek hetekre lebontva részletesen bemutatják, mi zajlik a feleségem hasában a legújabb családtagnak. Sejtettem, hogy a Magzatvíz Univerzuma tele van lenyűgöző titkokkal, de nem számítottam arra, hogy olyan meglepő információkat találok, mint például azt, hogy a 10. hétre már eltűnik az úszóhártya.

Hogy micsoda? Az én gyerekemen? Úszóhártya? Na ne már!

A 7. hét igazán meglepett:

A magzat hossza körülbelül 1,3 cm, ami nagyjából egy áfonya méretének felel meg. A fejlődő karok és lábak végén már kezdetleges kezek és lábfejek formálódnak.

Kezeid és lábaid? Egy áfonyán? Ó, te kicsi, kedves áfonyácskám! Már most beléd szerelmesedtem, te kis hadonászó epertank! Azt a málnás-szedres varázslatodat! Kitartás, pici manóm! Jelenleg még csak egy C kategóriás joghurtreklám sztárja vagy, de én hiszek benned, ne búsulj, drága! Még rengeteget fejlődsz, és idővel sokkal szebb és emberibb formát öltögetsz, te kicsi epertankom!

Ne feledjük, az 5. hétre még azt írták: "A méhed mélyén az embrió hihetetlen sebességgel növekszik. Itt még nagyjából akkora, mint egy szezámmag."

Hihetetlen gyorsasággal fejlődik? És a gyerkőcöm mérete egy szezámmagra emlékeztet? Távol áll tőlem, hogy sietségre ösztönözzem, de ha már ilyen elképesztő ütemben nő, akkor valami több mint egy szezámmag már elvárható lenne!

Nyilvánvalóan a lelki ürességem és a jellemhibáim okozzák ezt az elégedetlenséget, de már az ötödik hét telt el, és sokkal inkább szeretném, ha a tenyeremben sétálhatnék egy tökmaggal vagy egy héjas napraforgómaggal.

Szerintem ez a szezámmag nem éppen elég. Valószínű, hogy sokkal megértőbb és diplomatikusabb lennék, ha a szakértők elkerülnék a "hihetetlen sebességgel" kifejezés használatát.

Viszont a jó hír, hogy ezeket a bennfentes infókat a 7. hétben és nem két héttel korábban csíptem el, így a szezámmaghoz képest kifejezetten üdítő számomra egy áfonyácska karokkal és lábakkal.

A 12. hétben a magzat már képes grimaszolni és a homlokát ráncolni. Nem akarok túlságosan elfogultnak tűnni, de szerintem ez igen kiváló teljesítmény egy áfonyától.

A baba ilyenkor már időnként kortyol a magzatvizéből, de hiába vagyok én az apja, nem tudok rászólni, mert nem látom, amikor csinálja.

Apuci kis csodájának elérkezik egy olyan hete is, amikor kis szőrpamacs válik belőle. Igen, jól olvastad! Egy igazi bolyhos kis jövevény. De ne aggódj, ez a szőrös időszak gyorsan elmúlik, és hamarosan visszatér a megszokott normális kerékvágásba. Szerencsére pont nem akkor voltunk ultrahangon, amikor a fiam úgy festett, mint egy megpenészedett eper, karokkal és lábakkal. Ne érts félre, bolyhosan is imádom, főleg amikor olvasom, hogy van olyan, hogy "a magzatvízben üldögél és némán zokog". Ez a kis élet már most is tele van meglepetésekkel!

Rendkívül megterhelő, amikor ez a kép eszembe jut; a szívem szinte összeszorul. Ébresszetek fel, amikor ennek a rémálomnak vége! De sajnos ez nem ennyire egyszerű. Akkor hát szólítsatok, amikor megindul a magzatvíz, és irány a szülőszoba! A kis élet némán zokog a magzatvízben. Miért is? Szegényke. Ezt még feldolgozni is nehéz. De természetesen nem magamat kell sajnálnom; kifejlett felnőttként könnyű keseregni olyan dolgok miatt, amik teljesen kívül esnek rajtam. A gyermekkorom, mint a szalagavatóm, valószínűleg olyan gyorsan el fog tűnni, hogy egy pillanatra sem fogok emlékezni rá. "Szezámmagként lebegtél, mint egy apró csoda." Csak megvonja a vállát, persze. Apa pedig a díszteremben a hangfal előtt lassúzott, és a "Be my lover" alatt még az igazgatóhelyettes asszonyt is magához ölelte. Az életünk történetének vannak kevésbé fényes pillanatai is, de ebben semmi szégyellnivaló nincs.

Természetesen! Kérlek, oszd meg velem a szöveget, amelyet egyedivé szeretnél tenni, és segítek átfogalmazni vagy új tartalommal gazdagítani!

Ha apaként szeretnél ott lenni a szülésnél, legyen nálad rengeteg apró. A kék apukaköpeny nélkül nem mehetsz be, az apukaköpeny-automata pedig nem fogja csak úgy, 1650 forint nélkül kiadni a köpenyt, csak azért, mert rugdosod, amiért nem fogad el kártyát. A büfés sem fog örülni neked, ne feledd, aznap nem te vagy az egyetlen apuka, akit harminchárom darab ötvenforintos érme választ el élete legintenzívebb élményétől. Szorítsd össze a fogadat, legyél udvarias a büféssel! Nyelj nagyokat! Ne feledd, a zsebében vagy. Van nála apró, ne aggódj. Teljesen mindegy, hogyan adja oda, ne sértődj meg, itt nincs B terv, azt az apukaköpenyes automatát nem lehet betörni, sokan próbáltuk már.

Már kivehető a kis fejecskéje! Hajas kisbabánk érkezik!

Most, hogy valóban szükségem lenne egy jó ötletre, mindössze közhelyek keringenek a fejemben, de hát ez az élet furcsa játéka.

A karjaimban tartom a három és fél kilós kisfiamat.

A teendők listája végeláthatatlan. Először is, muszáj lenne megörökíteni a kis lila, mázgás újszülöttemet, aki olyan hangosan ordít, hogy azt hiszem, az egész kórház hallja. Hívnom kellene az anyósomat, hogy mesélhessek neki, hogy nagymama lett, és persze el kell vágnom a köldökzsinórt – amit teljesen más anyagúnak képzeltem el. De őszintén, honnan tudtam volna, hogy egy köldökzsinór milyen anyagból készült, hiszen eddig sosem fogtam a kezembe, csak azzal a furcsa ollóval, ami most ott fekszik mellettem. Közben már bebugyolálják a kis Pöttömömet, aki ettől megnyugszik és szendergésbe merül. A bőre már nem lila, a fehér trutyik is eltűntek, és most már emberszínű, ahogyan ráteszik a mérlegre. A mérleg alatt felfedezem a fényképezőgépet, és gyorsan megörökítem az első pillanatokat a fiamról. Közben eszembe jut, hogy fel kellene hívnom a mamát, mert most már ő is nagymama. A telefonomat az amorf olló mellett találom, és csak most realizálom, hogy a méhlepényt is meg kell szülni – amiért nem is tudom, miért hoztam a fényképezőgépet, amikor a telefon is tökéletesen alkalmas a fényképezésre. Végül a mama helyett a papát hívom fel (aki szintén csak két perce lett nagyszülő), és hallja az első gügyögéseket. Menni kell, el kell vágnom a köldökzsinórt, pedig azt már egyszer elvágtam. Lehet, hogy ők is ikrek?

Nem, biztosan félreértem, nem azt mondták, hogy "Apuka, vágja el a köldökzsinórt!", hanem inkább azt, hogy: "Apuka, fogja meg az újszülöttet!" – ezt az ilyet könnyű összekeverni.

Éreztem, ahogy a lábam alá valami puha dolog kerül. Remélem, nem a méhlepény, de hát elég furcsán néz ki. Ahogy megfordulok, összeütközöm egy asszisztenssel, és a kezéből kicsúszik valami. Az a valami a földre zuhan, és csörömpölve szétesik. Megfigyelem az arcát, és látom, hogy mennyire dühös, majd rápillantok a végtelenül megkönnyebbült feleségemre, hogy vajon fedezi-e a biztosításunk azt, amit az imént tönkretettem. De már ott van a kezemben a Picurki, az Oscar-díj és az Arany Pálma egyszerre, mert ez az igazi kincs, nem is kell szónokolnom. Egy pillanatra kinyitja a kis szemét, érzem, ahogy a szívemhez ér, a zsebemből kiesnek az aprópénzek, miközben leguggolok ehhez a kis csodához, aki máris az életem értelmét jelenti. Közben potyognak a húszasok, ötvenesek, százasok, jócskán van belőlük; a büfében váltottam őket, és a büfés srác mosolygott rám, miközben én még sosem hallottam ennyi mormogó "bazmeg"-et egy levegővel számolás közben. Meg is hívtam a tejfakasztó bulimra, de most csak azt érzem, hogy szagolgatom ezt a kis csodát, majd visszaadom anyának. Ezután kimegyek a folyosóra, és végigölelem, puszilgatom a takarítónőket, akik annyira kedvesek, majd felhívom a mamát, hogy megosszam vele ezt a boldog pillanatot.

Szeretném felhívni a figyelmed, hogy sajnos nem tudom megosztani veled a jó híreket, mert lemerült a telefonom. És nem, nem áramtalanítottam az épületet, az majd később fog megtörténni. Jelenleg a szülésznő klumpájában – amit véletlenül húztam fel – elindulok a büfé felé, hogy kérjek egy töltőt. Remélem, hogy a büfés majd ad egyet, hiszen láttam, hogy hozott, és ott van a mikró fölött bedugva.

A kezem még mindig a köldökzsinór emlékét őrzi, az arcomra simítom, miközben egy dallamot fütyörészek. Én és a fiam, együtt, a világ minden kihívásával szemben. Sétálok a folyosón, hol a lépteim táncot járnak. Ugrándozom, mintha a föld felett lebegnék.

A kék köpenyem lengedezik körülöttem, miközben vidáman bukfencezek, és a világ zajai mintha eltűntek volna. Senki sem figyel rám, szabadon szárnyalhatok a saját kis univerzumban.