Türelem? Mintha már csak egy hajszál választana el tőle.
Szeretem a színházat, mert tudom, hogy minden előadás egyszeri és megismételhetetlen. Valódi színészeket láthatok színpadon - esetleg egy olyan darabban, amit ismerek -, de minden alakítás és minden rendezés más.
A barátnőm, akivel együtt járunk színházba, rendkívül figyelmes és alapos. Nem csupán a kritikákat bújja – ezt én is megteszem –, hanem igyekszik minden részletre kiterjedően tájékozódni: hány felvonásból áll az előadás, és mennyi időt vesz igénybe. Néha felvet egy ötletet, de aztán gyorsan el is hessegeti: „Ez neked túl hosszú lesz.” Előfordul, hogy az órámra pillantok, vagy a szünetben megjegyzem, hogy a dramaturg nem fektetett elég energiát a munkájába.
Néha én is hasonló érzésekkel nézek vissza a régi filmekre, amelyek egykor mély nyomot hagytak bennem. Olyan impulzív vágyat érzek, hogy ollót ragadjak, bár tudom, hogy a vágás művészetéhez nem értek igazán. Egy neves szaklap elemzése is megerősítette ezt a gondolatot, amely egy Oscar-díjas film kapcsán úgy fogalmazott, hogy a színészek gázsijából talán érdemes lett volna lefaragni egy kis részt, hogy a vágónak is jusson belőle.
De akkor nyugodtam meg igazán, amikor a Nemzet Színésze, Kossuth-díjas művésznő mondta el egy interjúban: egykor, a Katona József Színházban voltak olyan előadások, amelyek fél 11-11-ig tartottak, és a közönség türelmesen végignézte. Most meg 9 után már érzékeli a mocorgást, türelmetlenséget a nézőtéren.
