Három évszázaddal ezelőtt, mindenszentek napján, a föld mélyén egy titokzatos remegés kezdődött, amely örökre felforgatta a világ rendjét. Az esemény nyomán új korszak köszöntött be, melynek hatásai mindmáig érezhetők.

Az 1755-ös monumentális lisszaboni földrengés nem csupán a föld mélyéből érkező erőszakos rezgések által rázta meg a kontinenst, hanem szimbolikusan is hatalmas változásokat indított el. Ez a tragédia vált a felvilágosodás mozgatórugójává, katalizátorává, amely szellemi, kulturális és társadalmi fejlődést hozott magával.

1755. november 1-je Lisszabonban ragyogó, napsütéses őszi napnak indult, a város pedig Európa egyik legjelentősebb és leggazdagabb tengeri kikötőjeként virágzott. A mélyen katolikus portugál közösség a mindenszentek ünnepére készült, ám a dolgok drámaian megváltoztak. A Scientific American összefoglalója szerint reggel 9:30-kor a várost enyhe rengések kezdtek megrázni. Egy szemtanú visszaemlékezése szerint "Először egy kocsik zajához hasonlító dübörgést hallottunk, ami fokozatosan egyre erősebbé vált, mígnem olyan hangzással töltötte be a levegőt, mint egy ágyú dördülése. Ezt követően éreztük meg az első rengést."

A rémült lakosok sietve a kikötő felé menekültek, ahol egy rendkívül félelmetes esemény szemtanúivá váltak: a tenger, mintha varázsütésre, eltűnt, és a Tajo folyó medre teljesen kiszáradt. Pontosan 10:10-kor egy 12 méter magas cunamihullám zúdult a városra, romba döntve a kikötőt; a parton álló emberek tömegeit sodorta el a víz, amely könyörtelenül aratott. A földrengés után, amely megelőzte ezt a katasztrófát, egy szörnyű tűzvész vette kezdetét, és öt napon át tombolt, mindent elpusztítva, ami az útjába került. Mire a pokoli lángok végre elcsitultak, a város háromnegyede a földdel vált egyenlővé: a becslések szerint 30 000-60 000 ember vesztette életét. A földrengés a marokkói partvidék városaiban is súlyos károkat okozott, míg a cunami pusztító ereje Írországot, az afrikai partokat és a Karib-térséget is elérte.

A legnagyobb csapást a portugál birodalom szenvedte el a tragikus esemény következtében: egy kutatás szerint az ország bruttó hazai terméke legalább 32, sőt akár 48 százalékkal is csökkent, ami hosszú időn keresztül megakadályozta a talpra állást. A földrengés hatására I. József király megbízta befolyásos főminiszterét, Sebastião José de Carvalho e Melót, aki később a Pombal márki néven vált ismertté, hogy irányítsa a mentési munkálatokat, a holttestek elszállítását, valamint a város újjáépítését. A márki a válsághelyzetet nem csupán a segítségnyújtás érdekében használta ki, hanem saját hatalmának megerősítésére is.

A katasztrófa - ha nem is azonnal, de - hosszú távú és jelentős hatással volt Európa társadalmára és kultúrájára. A földrengés ugyanis, mint említettük, egy kiemelt vallási ünnepen történt, és szinte minden nagy templomot elpusztított egy elkötelezett római katolikus városban. A teológusok és a vallási hatóságok - mint például a lisszaboni jezsuita Malagrida - kihasználták a helyzetet, és dörgedelmes szónoklatokban sulykolták, hogy a földrengés Isten büntetése a világ bűneiért - az emberekben ugyanakkor felmerült a jogos kérdés, hogy

Lisszabon jámbor lakossága tehát afféle egzisztenciális válságba került, és elkezdte megkérdőjelezni saját hitét: a filozófusok, költők, írók, teológusok és papok pedig azon tűnődtek, hogy mi okozta az eseményt. Utólagos értelmezések szerint (bár ebben nyilván van némi túlzás)

Ugyan a filozófusok, természettudósok és még néhány teológus is már az ókortól kezdve probáltak tudományos magyarázatokat adni a vulkánkitörésekre, földrengésekre és más természeti katasztrófákra, ám ezeket csak szűk körben vitatták meg, és kevesekhez jutottak el. A 18. század derekán - amikor már viszonylag olcsón és gyorsan lehetett röplapokat vagy újságokat nyomtatni és terjeszteni - Lisszabon pusztulásának híre hamar széles körben ismertté vált Európában. Maga a földrengés, illetve az azt követő az évek során született számos elmélet és tudományos vita pedig mélyen megrengették az irgalmas Istenbe és az egyház hatalmába vetett hitet.

A földrengés és utóhatása erősen befolyásolta a felvilágosodás korának európai értelmiségét, és ezáltal magának a felvilágosodásnak - vagyis a szellemi, kulturális és társadalmi progressziónak - egyfajta motorjává vált. Sokat foglalkozott vele Voltaire és Rousseau is. Előbbi dühös verset is írt róla:

Gondolkodj el azon, hogy mit mondasz, amikor a szenvedés tengerével szembesülsz: / "Isten megbüntette őket, haláluk a vétkeikért járó ár?" / Miféle bűn, miféle tévedés terhelheti ezeket a gyermekeket, / akik anyjuk ölelésében, összetörve és véresen hevernek? / Vajon Lisszabon, ami már csak emlék, több vétket hordozott / mint London vagy Párizs, ahol az emberek a földi örömökbe fúródnak? / Lisszabon megsemmisült, míg ők Párizs utcáin táncolnak!

Immanuel Kant pedig 1756-ban három különálló szöveget is publikált a lisszaboni földrengésről. Kíváncsi fiatalemberként, lenyűgözve a természeti katasztrófától, összegyűjtötte az összes elérhető információt, és megfogalmazta a földrengések okairól szóló elméletét, amely a forró gázokkal teli hatalmas barlangok elmozdulásait vázolta fel, és bár pontatlan volt, mégis ez lehetett az első többé-kevésbé tudományos alapú kísérlet volt a földrengések természetes, nem pedig természetfeletti magyarázatára. Walter Benjamin, a a 20. század egyik legnagyobb hatású művészetteoretikusa szerint Kant vékonyka, korai könyve a földrengésről