Perspektívát váltva
A "luxizás" fogalmát két különböző nézőpontból is megvizsgálhatjuk, hogy mélyebb megértést nyerjünk róla. **1. Szociológiai szemszög**: A luxizás itt a társadalmi osztályok közötti különbségek felnagyítását jelenti. A gazdagabb rétegek életvitele, mint például a drága autók, exkluzív utazások és prémium szolgáltatások, nemcsak a pénz kérdése, hanem identitásformáló tényező is. A luxizás révén az egyének nemcsak a jólétüket mutatják meg, hanem társadalmi státuszukat is, ami újabb feszültségeket szülhet a különböző osztályok között. Az ilyen életstílust követők gyakran úgy érzik, hogy a luxus birtoklása és megmutatása elengedhetetlen a társadalmi elismeréshez. **2. Pszichológiai szemszög**: A luxizás egy másik aspektusa a mentális jólét szempontjából is érdekes. Azok, akik a luxust hajszolják, gyakran a boldogságot és a teljesítést keresik anyagi javakban. Azonban a pszichológiai kutatások azt mutatják, hogy a külső élvezetek, mint a drága ruhák vagy fényűző utazások, csak ideiglenes elégedettséget nyújtanak, és hosszú távon nem biztosítanak valódi boldogságot. A luxizás így paradox módon a belső üresség érzéséhez vezethet, hiszen az igazi értékek, mint a kapcsolatok, az élmények és a személyes fejlődés, gyakran háttérbe szorulnak a külső csillogás miatt. Ezek a különböző megközelítések rávilágítanak arra, hogy a luxizás nem csupán a gazdasági helyzet kérdése, hanem mélyebb társadalmi és pszichológiai rétegekkel is rendelkezik, amelyek formálják az emberek életét és értékrendjét.
Az egyik Szoboszlai Dominik néhány milliós szettjéről jutott eszembe, amelyikben a legutóbbi hazai válogatott mérkőzésre érkezett - pontosabban az ezzel kapcsolatos "felhorgadásokról."
Először is, fontos tisztázni, hogy Szoboszlai nem a magyar vagy az angol adófizetők pénzéből szerzi jövedelmét. Az, hogy a sportolók egyes esetekben hihetetlenül gyorsan, akár egy hónap alatt akkora összegeket keresnek, mint amennyi a Nobel-díjjal jár, a világ eltorzult értékrendjének következménye. Most pedig, kérem, emelje fel a kezét, aki, ha egy ilyen jövedelemmel kerülné szembe, azt mondaná, hogy "köszönöm, de nekem ez túl sok". Szoboszlai egyébként annyira megengedheti magának a luxust, hogy egy állítólag egymillió forintos farmerdzsekit naponta akár négyet is vásárolhatna, és az autója, ami alsó hangon is több mint kétszázmillió forintot ér, a nettó havi jövedelme kétszereséből is megvan.
Természetesen más megvilágításba helyezhetjük a témát: nem csupán a sportolók, mint például Jack Grealish, Messi, Ronaldo, a szenegáli Sadio Mané vagy Szoboszlai csapattársa, Mo Salah fordítanak jelentős összegeket jótékony célokra, hanem a tudományos élet kiemelkedő alakjai, például a Nobel-díjasok között is találhatunk hasonló elkötelezettséget. Elég, ha Krausz Ferenc nevét említjük, aki példamutató módon segíti a rászorulókat. Kérdés, hogy a fiatal magyar tudós mennyire influenzálta a Nyugaton elterjedt nézet, miszerint a vagyon felelősséggel jár. Ha valóban így van, talán bölcsebb lenne, ha nem ő maga nyilatkozna erről, mert akkor könnyen támadások kereszttüzébe kerülhetne, mintha csupán a nyilvánosság kedvéért cselekedne.
A magyar oligarchák esetében persze ez utóbbi sem feledteti el, hogy az ő esetleges jótékonykodásuk olyan, mintha a vérszívó rovar visszaadna valamennyit a zsákmányából. Viszont amikor olvasom például Hadházy Ákos "jelentéseit" hogy melyik politikus vagy tartozéka hány milliós táskával, cipőben, nyakkendőben virított éppen, mindig az jut eszembe, hogy én bizony nem tudom megállapítani egy óráról vagy napszemüvegről az árát. Emiatt persze most nyilván sokan gúnyosan nevetnek rajtam, pedig ha sokan, többen, sokkal többen lennének a hozzám hasonlók - akkor talán ezek a tárgyak is mindjárt veszítenének az "értékükből". Hiszen egy húszmilliós óra nem attól válik presztízzsé, hogy ezerszer jobb, pontosabb, tartósabb a húszezer forintosnál, mert nem is az, hanem épp attól, hogy a húszmilliósat nem tudja akárki megvenni. Nem is akarná egyébként, mert minek; de azért nézegeti a katalógusokat, ismeri az árakat, és valahol a szíve mélyén mégis fáj, hogy nem tudja megvenni, mert ettől kevesebbnek érzi magát. Ezzel pedig pontosan azt teszi, amit amazok, akik ugyanezért tartják magukat többre, ugyanúgy alaptalanul. És ezzel vissza is kanyarodtunk a Szoboszlainál már említett eltorzult értékrendhez.
Ezért lehetséges, hogy miközben a kórházak helyett értelmetlen körforgalmakra, húsz centiméter magas kilátókra és hasonló, felesleges beruházásokra elpazarolt, vagy éppen ellopott pénzeket éles bírálat alá vonunk - ez a hivalkodó, extravagáns pénzköltés pedig a „luxizás” kifejezéssel van finoman, szinte már szeretetteljesen jellemezve.
